Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Sárhegyi István: Beszélgetés Kapalyag Imrével, a MÜOSZ főtitkár-helyettesével

de szerintem ez az ellentmondás feloldható. Mert azt, hogy mit lehet üzemi, vállalati stb. titoknak tekinteni, rendeletek határolják körül. S ezeket meg lehet tudni. Jelentős dolog kapcsán a riporter elmehet egészen a Minisztertanács Tájékoztatási Hivataláig, s az hivatalosan megvizsgálhatja, hogy jogos volt-e az információ megtagadása. Ha nem — s mondjuk azért történt, hogy az illető saját hibáit takargassa ilyen módon —, akkor bírósági eljárás indítható. Persze egyszeriben nem változik meg az egész, ugyanis az az igazgató, aki eleddig nem szerette az újságírókat, a törvény megjelentével sem fogja. A szemléletnek kell alakulnia egyik és másik oldalon egyaránt.

— Mennyire vették figyelembe a MÜOSZ javaslatait a törvény létrehozatalakor?

— Abszolút kikérték véleményünket. A törvénytervezet — a vita során — kétszer volt az elnökségünk és kétszer a választmányunk előtt. Sőt, az utolsó részben — amikor már a kulturális bizottság tárgyalta — meghallgattuk az összes megyei főszerkesztő álláspontját. A szövetségen belül — hozzávetőlegesen — négy-öt olyan vélemény hangzott el, amit maximálisan figyelembe vettek a végső változat kialakításában. Jó ez, hiszen a hivatás valamennyi művelője igényli, hogy vonják be őket a különféle határozatok előkészítésének stádiumaiba is, tehát ne utólag kelljen magyarázniuk, népszerűsíteniük egy- egy döntést.

— Ügy vélem, a tény, hogy a politika és a társadalom szempontjából lényegessé vált a sajtó, dicséretes. Ám ugyanez nehézségeket is „hozhat”.

Sokszor hallottunk már a jelen gazdasági bajairól, az életszínvonal-problémákról stb. Ezekben a kollégáknak el kell tudni igazodni. A minap az egyik tanácskozásunkon valamelyik szakmabeli úgy nyilatkozott, hogy ha valami jól megy, akkor jól dolgozott az igazgató meg a megyei vezetés, ha viszont nincs rendben a széna, akkor azt mondják, elrontotta a sajtó. Ma például igen sok a bizonytalankodó helyi gazdasági vezető, de tőlünk azt várják, hogy szilárdak legyünk. Jó, elkötelezettek vagyunk, eddig rendben van. De egy eszmének, egy rendszernek köteleztük el magunkat, nem egyes személyeknek. Amikor a szakemberek is kételkednek, akkor hogyan kérik azt, hogy mi adjunk határozott instrukciókat, jó ötleteket. Nem vagyunk szentek, mindent nem tudunk véghezvinni. Ez is feszültséget okoz, s akármerre megyünk, érezzük is.

— Megállapíthatjuk, hogy nőtt az újságírók felelőssége. Lehet-e arra számítani, hogy ezzel arányban növekszik majd az erkölcsi és anyagi megbecsülésük is?

— Most az összes lapról beszélni fogok. Azért mondom ezt, mert gyakran hallom a „vidéki” és a „fővárosi” jelzővel való elkülönítést. Nem szeretem ezt a kitételt, s ez nem propagandisztikus vélemény. Ha belegondolunk abba, hogy a megyei lapok összpéldányszáma eléri a Népszabadság és Népszava szintjét, akkor rögvest kiderül, hogy az előbbiek tekintélye jelentősen megemelkedett. Persze, a velük szemben támasztott követelmények is. Azért utaltam erre, mert az erkölcsi és anyagi elismerésben nem lehet különbséget tenni. Már csak azért sem, mert a felkészültséget tekintve sem biztos, hogy az országos lapok gárdája felé billen a mérleg nyelve. Igaz viszont az — s erről a fő- szerkesztők panaszkodtak —, hogy ezek a szerkesztőségek, ahelyett, hogy nevelnének maguknak utánpótlást, elviszik tőlük a tehetségeket. Jóllehet, a ki- választottaknak ez presztízsnövekedést jelent. A régi lapjának viszont veszteséget. Na, most nézzük a pénz részét... Egyáltalán nem óriási a különbség a megyei lapoknál, illetve az országos orgánumoknál dolgozó munkatársak fizetései között. De ide is, oda is jó hír, hogy javasoltunk 20 százalékos bérrende56