Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
ki a maga kis föld alatti világában és a maga módja szerint. Most mindennek vége és ezüstös fényben úszik a hold, lövés csak távolról és ritkán hallható, gépek csak elhúznak felettünk, nem vetnek bombát, élünk! Magam is itt élek, fenn az ötödik emeleten, félelem nélkül, napsütésben és holdfényben, éltető, növelő tavaszi szagban, szélben... Van-e, ami mindezzel felér? Megtanultuk, — remélem, megtanultuk — becsülni az élet igazi örömeit, a napfényt, egy jó könyvet, az árnyékot egy forró napon, lágy, sőt sarat szárító szelet, — megtanultuk becsülni a kenyeret, amit hosszú időn át nagyon nélkülöztünk, a vizet fenn az ötödik emeleten, a működő WC-t — magát a szerény emberi állapotot, — magát az egyszerű életet. Hát lehet ki fejezni ezt? Ezt az örömet, sőt több mint örömet, — hisz az már egy valóságos állapot! — ezt a boldogságot. Magam részéről meg sem kísérlem, — erőim gyengék, — lélekben éppúgy, mint testben, csak most indultam meg a lassú felgyarapodáson. * Ahogy néztem a holdat és a holdfényben úszó háztetőket az éjjel, végig gondoltam az egész csodálatos, zaklatott és mégis nagyvonalú életemet. Ifjúkoromat, Dél-Amerikát, rettentő nehéz körülményeimet 30 és 40 között, hajnali felkelésekkel, majd az Egyesült Államokat és a jelent. Talán nincs mégsem szégyenkezni okom, hisz éltem és mertem is vállalni az életet. Valóban, nem piszkos kávéházak füstjét szívtam, de a Cordillerák füveinek illatát, — valóban, nem vértelen könyvtárakban dűltem könyvek fölé, de fűtöttem hajót, mostam tányérokat, pucoltam pikkelyes halat, hordtam tejet szegényeknek, magam is szegényen 30 és 40 között. Ez az én erőm, ezek az emlékek, bomlasztó csírákkal, soha nem tűnő emlékeikkel. így, ezen az úton lettem az, fejlődtem azzá, ami vagyok, Ez ad mai valós és méltatlan helyzetemben is erőt, hogy elviseljem erős lélekkel a bántalmakat. Ez tett képessé, hogy dolgozzam és alkossak, könyvet és művet könyv és mű után. Ez hajtaja ma is pokoli búgással bennem az éltető motort, ez ad hitet egy jobb és emberibb világba, dacára rossz, vagy csalóka előjeleknek. Ez fűti bennem a bizalmat és ez táplálja a gyanakvást. Ez ad hitet is kételyeimnek és ugyancsak ez erősíti. Ez varázsolja arcomra olykor a derűt és gyakran a komoly aggodalmakat, ez tesz méltóvá, hogy emberi módon viseljek jót és rosszat, — dicséretet és megaláztatást, bőséget és nyomorúságot. Ez tesz képessé, hogy amikor megvetem ezt az emberi csordát, ugyanakkor egy életet is képes vagyok áldozni érette, — jövőjéért, céljaikért. (Folytatjuk) 53
