Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)

Félig-meddig kiközösítve a magyar irodalom börzéjéről, ahová az ügyesek és az ügyeskedők máris befurakodtak. Por és hamu! — így olvadok egybe mindig témáimmal. Még mindig régi „bűnömet” kajtatják, holott van-e ember széles ez országban, aki úgy hitt volna szabadságban, emberiségben és testvériségben, a társadalmi, politikai és gazdasági demokráciában, mint ahogy én hittem — a jelek szerint teljesen haszontalanul. Még mindig régi „bűnömet” kajtatják az ügyesek, akik lábamig se érnek föl, nagy nullás alakjai örök irodalmunknak. Mintha „bűn” lett volna, hogy valaki igazat ír, sőt meg is írja az igazat! Nincs ezekben az emberekben szégyen; merik vállalni a felelősséget az utókor előtt? Felírnám e senkiháziak nevét, de nem akarok még szégyenfát se állítani számukra, ha már márványoszlopot maguknak állítani ők maguk elmulasztottak. Fodor Jóska tájtékozott éppen tegnap, ma Kassák és Nagy Lajos.

Restellem, hogy kerge birka módján mindig „bűnöm” körül tekergek, de tehetek-e egyebet, ha már cinizmus és felelőtlenség helyett felelős lelkiismerettel és derék dolgokra való törekvéssel, hogy úgy mondjam, „jobb hajlandóságokkal” büntetett az ég. Hát valóban oly egetverő „bűn” volt megírni azt az esztelenséget, hogy kinn Amerikában, mint ahogy nyilvánvalóan mindenütt, élnek hitvány magyarok, akik hasonlóképpen, mint ahogy itthon jó uraink tették, de talán Csak más előjellel — adják és veszik a hazát. Nos, erkölcsös dolog volt ezt néhány sorban is, de napvilágra hozni, beszámolni erről is a több tízezer sorban, amit e percig leírtam és közzéadtam. Jól tudom, engem és különösen engem némileg az átlagnál jobban kötelezett a múlt, de semmi esetre sem az elhallgatásra, a meghamisításra. „Ha nem írtad volna, amit írtál a Magyarországba, ma azt se tudjuk, mit tegyünk veled!” — mondotta Haraszti Sándor néhány héttel ezelőtt Faust Imre előtt, amikor közöttünk ügyem szóba került. Meg is sértettek, nem egyszer, igaz, bocsánatot kért érte másnap Haraszti, és azóta — ha mondhatom ezt — jó emberem. Mégis, már lesül képemről a bőr, ahogy ide-oda járok „ügyemmel”, hisz arról is szó lehet, szó is lesz talán, hogy kirekesztenék a magyar irodalomból. Ha lenne néhány hold szőlőm, vagy gyümölcsösöm — ez volt életem álma —, kis házam, de elvonulnék és fütyülnék piszkos harcra, mellőzésre, könyöklésre, torzsalkodásra. Sohasem karriert hajszoltam, de a boldogságot. Ülni egy rét közepén, egy fa alatt és a víz partján és nézni az eget! Néhány jó könyv és a természet mindenért kárpótol, — ugyan mit is veszíthet egy magamfajta ember a „társadalomban”? Almát nemesítenék, körtét és barackot, ha már embert, társadalmat és politikai törekvést és rendszert nem sikerült. Talán lenne rá mód és remény, hogy megtaláljam, amit hajszoltam egy életen és három földrészen át, — a boldogságot.

*

Bp. 945. III. 26.

Nagy Lajossal sétálgatunk az Andrássy úton, bontás alatt lévő házak, romok és levantei utcai árusok szotyka lármája között. Helyzetről és az irodalmi pasákról beszélgetünk: Zilahy minden lében kanál, már csak az hiányzik, hogy Herczeg is felüljön a trónra, mint koronázott fejedelem. Illyés sündörög, Kassák sündörög, Tamási sündörög, — természetesen én magam is sündörögnék, akár Lajoska is, mi ketten természetesen csak mérsékelt sikerrel. Kérdi tőlem Lajos, mi a véleményem Darvas Jóskáról? Darvast én másodrendű írónak tartom, — mily rejtélyesek az utak, melyek a Széphez vezetik egyiket és

51