Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

Megint egy blokk.

Unalmas matematika óra. A táblánál a képesítés nélküli gimnáziumi tanár magyaráz a vak vezet világtalant elve és gyakorlata alapján.

Elviselhetetlen, mégis különös csend, valami rendkívülit sejtető.

Padtársamra pillantok. Szürke, jellegtelen figura, nyafka, általam megvetett értelmiségi fiú.

Felém fordul. Belémzsong a szokatlan érzés. Morzeütemek régvolt századokból.

Halkan, de határozottabban kibököm:

— Fiam, hát ennyire megutáltalak. A könyvtárszoba, ölembe fészkelted magad, s én egy császárról meséltem neked, aki ott a Duna mellett sátorozott, aki... Mit éreztem én a szemlélődésre termett, a lét értelmét kutató, a minden lényt egyenrangúnak tartó, amikor országokat kellett letipornom, rabszolgák százezreit gyötörve, holott kezet szerettem volna nyújtani nekik . . . Azok a sötétbíborba hajló alkonyok, a simogatóan zöld lombok nyugalma. S holnap megindulnak légióim. Az én parancsomra, akinek rettenet regnálni.

Ave Ceasar ... — motyogta, s a csengetés rázott fel kábulatomból.

A legmeglepőbb az volt, hogy Lajos nem nézett hülyének, sőt némaságával mintha cinkosságot vállalt volna.

Olykor hunyorított, s a római uralkodók listáján rábökött arra a névre.

Ismét snitt.

Osztályfőnökünk az Euklidesszel nehezen boldoguló antinevelő beugrott az áramkörbe, elhomályosította a kontúrokat.

Versenydolgozatot írok. Süt a gyűlölet, szinte fáj az agyamban. Meg sem szólal, mégis kardlapszerűen vágnak szavai.

— Egyke. Gőgös. Szenvelgő diktátor. Most megmutatom.

Zuhantam, mélyre, messze, s felordítottam:

— Fausztina szeretője. Kéjsóvár senki.

Senki nem reagált, de ő értette, s visszadörrent: — Most én diktálok . .

Belémhasított a felismerés:

Milyen nehéz lehetett a bíbor, de ott a Duna-kanyarban, selymes estéken, sort, sor alá rendelve, ott világlott meg számomra: mennyire ősi vágy a megértés óhaja.

Megint váltás.

A fürdőben zsivajgás, gőzpamacsok. A fiú mellém tempózott. Kötekedve méregetett. Sértő, bántó mondatokat préselt felém.

Kezét emelte. Rárévedtem, s elmosolyodva korholtam.

— Már nem kellettél mindenki rongyává lett Diva. Akkor sem babo- názhattál meg. Elkéstél, végleg, visszafordíthatatlanul.

Béke sugallata melengette szívünk. . .

Meg sem szólalt, csak a szeme csillant örömbe.

Azóta sose láttam, de ezek a pillanatok mintha friss keletűek lennének.

Következett az első zárás.

Hűsítő kékség sugárzott belém. A Stella jegye csillant nagyanyám homlokán.

— Indulatos voltál. Csapkodtál a csizmás férfira. Elűzted dühöddel. El- siklottál Lajos mellett. De megbocsátottál az új alakban felbukkanó Fauszti- nának, megálljra késztetted a feléd sújtó tenyeret. Csak ez a vizsga sikerült. Több futam közül kizárólag csak egy. Kevés, de több a semminél. Űjabb stációk várnak rád. A korábbiakról nem tudsz majd semmit. Törlőm valameny- nyit. Kizárólag a csend nyugalma zsong személyiségedben tovább.

32