Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

Meg kellett állnom. Ebben a pillanatban elhomályosult előttem minden. Mintha egy más világba sodortak volna az ismeretlen szelek.

Aztán vészes gyorsasággal vakító fényzuhatag vett körül, majd szédítő tempóban képek peregtek előttem. Hihetetlen sebességgel és mégis érzékletesen. Sajátosan precíz, érzelmi színezetű fotográfiák régvolt helyzetekről, tapasztalattá rögöződött élmények friss csobogású forrásairól.

Végül felriadtam. Kábultan, meggyötörtén, levegőért vergődve. Órámra néztem, s megdöbbentem:

— Te jó ég! Mindössze két perc suhant el, s én esztendőknek, évtizedeknek véltem.

Odakinn diadalmas napfény tört át az oszladozó felhőkön.

Orvosomnak panaszoltam. Azt hitte, szívroham, infarktus lehetett.

Tudományát vizsgáztatva jött rá — kollégáival is hitelesíttetve véleményét —, hogy semmi szervi elváltozás nem játszott közre.

— Érthetetlen, ilyen esettel még nem találkoztam.

Én borzongtam meg helyette ...

Vili.

Nemcsak akkor, azóta is, hiszen ezek az impressziók folyvást felbukkannak. Éppúgy, mint ott a sejtelmes orkán kellős közepén.

IX.

Az öregeknek még lavórra sem futotta, pedig a régi javíthatatlanná vált.

Apáméktól loptam a pénzt, s megvettem az újat. Vittem diadalmasan az ajándékot. Nagyanyám kék szemei hálás sugároztak, de meg kellett feddnie. Elrévedezett, majd hozzátette:

— Az igaz nem mindig azonos a törvényessel.

Az a tekintet ma is kísért, s mindig arra sarkallt, hogy a felszín mögötti mélybe lássak. Bármilyen nehéz is, bármekkora ár dukál érte.

Egy másik felvétel.

Bokáig érő hálóingben üldözök, kergetek egy csizmás, szitkozódó köpcös embert.

Záporoznak szavai:

— Szégyentelen taknyos. Biztos a kulák szüleid húztak fel, mert tudják,

téged nem lehet megbüntetni. De egyszer te is felnősz. \

Csattogó papucsok tulajdonosaként replikáztam.

— Vén szélhámos, véresszájú demagóg, haszonleső pióca. Maga nem az elveiért él, kizárólag a bosszúvágy kergeti. Mit üldözi az öregemet. Nem népnyúzó ő, amputálták fél lábát, ezért lett kereskedővé, vendéglőssé az egykori csizmadia. Tűnjön innen ... Maga ... maga, aki Dózsa idejében egy D.-i kastélyból füstölt ki... Engem, aki emberségesen bánt jobbágyaival...

Rámriadt, tekintetében fellángolt a rémület...

Magam csak álltam, s láttam, mint nyaldossák a lángok a díszes termek gobelinjeit, a mívesen megmunkált, kőpadlóra vetett medvebőröket.

Metsző hang térített magamhoz:

— őrült... segítség ... Jézusom ...

Felnevettem, s rögvest feledtem mindent.

— Ez a haramia keresztet vetett. Mit szólna ehhez biliárdgolyó arcú fővezére ...?

31