Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Goethe: Vándor éji dala (Farkas András fordítása) - Pályadíjasok (Gombkötő Gábor, Bősze Balázs és Bars Sári írásai)
— Tényleg bálba megyünk? — ujjongott Pacni Manci. — Előbb még alszunk rá egyet — feleltem. Leraktam a Pacni Mancival- ékes papírlapot az éjjeliszekrényre. Ágyba bújtam, állig húztam paplanomat, és „jó éjszakát” suttogtam. — Csókolom, aludj jól — rebegte valahol a közelemben egy álmos kislányhang. Reggel, amint széthúztam az ablakfüggönyt, látom; Pacni Manci lelibben a papírról, és máris ott áll előttem egy nyurga kiskamasz lányka, olyan 10—12 éves forma — majdnem akkora, mint Nóra húgom. — Nohát — mondtam —, egyetlen éjszaka így meg tudsz nőni? — Mindent tudok, amit csak kigondolsz — felelte —, hiszen én a te gondolatod vagyok... — Nem is olyan egyszerű, ha egy gondolat életre kel — mormogtam magam elé, de ezt ő már szerencsére nem hallotta, elvonult közben a fürdőszobába. Ezután elmentünk Nóráért s vele együtt az iskolájába. Tanítás után megszólalt a zene — persze, hanglemezről —, és a fiúk és lányok táncolni kezdtek. Körülvették Pacni Mancit, dicsérték a „jelmezét”. Felkérte egy Csizmás kandúr, aztán egy Kisördög, megint aztán hosszúhajú Boszorkányok és Vasorrú Bábák vitték körtáncba, végül megállt előtte egy daliás Űrhajós: — Szabad? — szólt udvariasan a szkafander mögül. S ha hiszitek, ha nem, a tintakék Pacni Manci arcocskája elpirult, amint táncosa karjába simult. — Te ki vagy? — kérdezte az Űrhajós. — Pacni Manci — szólt, kissé meghajtva fejét. — A tintaházi ágból? — kérdezte az Űrhajós. — Ö, igen — felelte Pacni Manci. — Miért akarsz mindent tudni? — Azért, mert kíváncsi vagyok — mondta komolyan a táncpartner. — Meg akarom érteni a világot. Hát azért járunk iskolába is, nem? Hogy mindent megismerjünk, mindenen gondolkozzunk. Te nem így vagy vele? — De igen — felelte Pacni Manci. — Hiszen tudod, a származásom... Azazhogy... Szóval a toll, meg a tinta, amiből öltöztem... Azzal mindig írtak, gondolatokat vetettek papírra, és a jó gondolatok sokszor megelevenedtek, valóság lett belőlük . .. A többit már nem hallottam, mert eltáncoltak. Otthon este Pacni Manci elmondta, hogy az Űrhajós arra kérte: ne térjen vissza a hazájába. Maradjon itt köztük, járjon velük iskolába. Akkor majd mindig együtt lesznek; együtt fognak tanulni, ha majd felnőnek, együtt dolgozni. Okos dolgokat együtt kigondolni és megcsinálni. — Volna kedved hozzá? — kérdeztem. — Itt maradhatsz nálam, s úgy élhetsz, mint a többi kislány. — Nem lehet — ingatta szomorúan szép fejét. — Nagyon fáradt vagyok, nem bírnám sokáig ezt az életet; hiszen Te igazán tudod, hogy „kékvérű” vagyok, hogy nem vagyok igazi... Ránéztem és most valahogy halványabbnak láttam, mint előző este, amikor toliam hegyéből kibújt... — És most mi legyen? — töprengtem. Ezek után én téged igazán nem tudnálak papírkosárba dobni... — Köszönöm — mondta Pacni Manci. Hátralépett, egyre kisebb és kisebb lett. Aztán fellibbent, mint egy pille, és elfoglalta helyét az éjjeliszekrényen hagyott fehér papírlapon ... És így történt, hogy Nóra odaadta ezt a papírlapot az Űrhajós-jelmezes fiúnak: 22
