Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Goethe: Vándor éji dala (Farkas András fordítása) - Pályadíjasok (Gombkötő Gábor, Bősze Balázs és Bars Sári írásai)
divatos ruhában. Csak bámult elbűvölten... A lány észrevette, hogy rámered, kicsit felkapta a fejét, mint aki megszokta a mohó férfitekinteteket, aztán szinte suhanva tűnt el a lefüggönyözött ajtó mögött. Nemsokára valamelyik emeleti szoba felől zongoraszó áradt halkan, lágyan, Chopin egyik ke- ringőjét játszotta valaki — bizonyára a lány —•, és őt valami fájdalmas, furcsa, nosztalgikus mélabú járta át... Hát lehet, hogy újraéledtek Ulmannék ennyi év után! Hát mindig újraélednek? Honnan lehetett pénzük, erejük mindent újrakezdeni? Hiszen a cukrászdát, a házat, no meg a vendéglőjüket, elvették tőlük negyvenkilencben Jól emlékezett, lehúzva álltak akkor a redőnyök az ablakokon is. „Kitelepítették Ullmannékat — hozta a hírt az anyja. — Azt mondják, kilószámra állt az arany a pincéjükben elfalazva. Apa tehetnél értük valamit a pártnál. Nem voltak rossz emberek”. „Csak burzsujok” — mondta az apja. — Az öreg U11- mannt, meg a katonatiszt fiát letartóztatták, államellenes szervezkedésért. „Semmit sem tehetek”. Aztán valamit mégis tehetett, mert elintézte, hogy a család egyik rokonuknál húzódhatott meg valamelyik közeli faluban. Aztán anyja kisírt arcát látta maga előtt, vörösre dörzsölt szemhéjai alól folydogáltak a könnyek. „Elvitték Apát! Nem tudom, miért! Két idegen detektív jött érte, és egy autóba ültették!” A kapitányságon azt mondták, semmit nem tudnak, de ha elvitték, okuk volt rá. Ne is érdeklődjenek, ha ártatlan, úgyis kiengedik. A pártbizottságon aztán megmondták az anyjának: apja nagy bajba került jugoszláviai partizán múltja miatt, hazaárulással vádolják. Anya azelőtt is rengeteget sírt apja miatt. Évekig azt hitték, elesett a háborúban, aztán negyvenötben szakadozott katonaruhafélében váratlanul beállított. Óriási volt a meglepetés és az öröm. Tito partizánjaival harcolt, a győztesek oldalán jöhetett haza, alapítója lett a városban a kommunista pártnak. Anyja aggodalmai ettől kezdve más irányba fordultak. „Elveszitek, szétosztjátok a földet, mi lesz, ha visszajönnek az urak?” Sírt 1948. március 25- én is, amikor apja lett az államosított gépgyár munkásigazgatója. Letartóztatását már könnyek nélkül viselte el — üzent a bátyjának, a gyártól kapott rozzant teherautóra felpakoltatta a szoba-konyhás lakás szegényes holmiját, és egy alföldi falu nagy parasztházának földes szobájában húzódtak meg a bátyjánál. Nem érte meg, hogy bizonyosságot kapjon, mi lett a férjével. Egy hónappal a temetése után a gyerekek kapták meg az értesítést: apjukat kitüntették, ártatlan volt, koholt vádakkal ítélték tíz év börtönre, és egy véletlen baleset nyomán halt meg a büntetőtáborban munka közben. Itt ül újra a régi cukrászdában, ahol gyerekkorában olyan sokszor járt. Persze nem vendég volt. Anyja a háborús években Ullmannékhoz is járt mosni, takarítani, s őt is elhozta a húgával. Segítettek hozni-vinni a ház körül, s néha az Ullmann-gyerekekkel, Edittel és Tamással játszottak a kertben, a rózsalugasban, az oszlopalakúra nyírt cédrusok között, természetesen „mamást-papást”. Később egy diákbálban találkoztak. A lánylíceumba farsangkor meghívták a fiúkat a közeli gimnáziumból, és ilyenkor kis műsorral is szerepeltek. Ö a Rigolettóból Az asszony ingatag című népszerű áriát énekelte. Óriási tapsot kapott. Lágy, hajlékony baritonja volt, tanárai biztatták, tanuljon énekelni. Edit zongorázott. Chopin egyik keringőjét játszotta, s hatalmas ováció fogadta. Akkor este csak vele táncolt. Megállapodtak, hogy hazakíséri Editet. A ruhatárnál aztán meghallotta, amikor anyja sziszegve ráparancsolt a lányra. „Megtiltom. Egyedül jössz haza. Ez egy proli”. 17
