Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Goethe: Vándor éji dala (Farkas András fordítása) - Pályadíjasok (Gombkötő Gábor, Bősze Balázs és Bars Sári írásai)
Aztán mégis találkoztak. Sőt, leveleztek is. Kitalálták, hogy visszafelé írják a szavakat, így lett ő ICAL — LACI, EDIT pedig TIDE. Elhagyott helyeken sétáltak, és elhatározták, világjáró művészek lesznek, TIDE zongorázik, ICAL énekel... Szétbillent a kék függöny, egy szőke, kontyos asszony lépett a pult mögé, tálcán friss süteményeket hozott. Karja széles volt és vastag húsú, csak a hosszú ujjak emlékeztettek az egykori TIDE zongorázó kezecskéire. De ezek az ujjak most tele voltak szikrázó kövű aranyékszerekkel. Lehetetlen, hogy ő legyen az! Az asszony kövér volt, és hatalmas mellei majd kibuggyantak a mélyen kivágott blúzból. Kerek, duzzadt arca mélyén csaknem eltűntek az egykor zöld opálként csillogó-villogó szemek, az orra sem a régi őzike orr, megnőtt, vastaggá-vaskossá húsosodott. Álla alatt párnássá dagadt a zsír, a szemek körül sötét ráncárkok húzódtak a fül felé, és még a vastag festék sem tudta eltakarni a múló évek árulkodó jeleit. A férfi furcsa csalódást érzett. Már nem áhította a találkozást, nem is óhajtotta felfedni magát, fellélegzett, mintha valami nagy nyomás alól szabadult volna fel a melle. Pedig fél órája még arra gondolt, majd visszafelé mondja a szavakat, valahogy így: Merék, ketezif. Kérem, fizetek. Vajon ráismer-e erről TIDE? S milyennek látja? Eszébe jutott-e valamikor is, hogy esetleg másképp is lehetett volna? De hogyan másképp? S mi értelme lett volna másképp? Talán maradt volna itt cukrásznak. Nyugalmas, kényelmes élete lehetett volna. S gazdag ember lenne! Br. A süteményekre gondolt, amit kényszerűségből itt megevett, de a gondolattól borzongott meg. Nem, ez nem az ő élete... El kellett, hogy váljanak az útjaik akkor, három évtizede. Lám, még ebben a közös világban is mennyire más két ember világa. Nem tarthat össze embereket szándék, vágy, nosztalgia — mélyebbre nyúlnak a közös sors gyökerei, talán egészen a génekig ... A fekete kontyos pincérlánynak fizetett, aki kedves, de amolyan csábos konzumnői mosollyal nézett rá, és az üres tányérokra. „Örülök, hogy ízlett a süteményünk a kedves vendégnek. Legyen máskor is szerencsénk”. Nagyon sok borravalót adott, akár egy külföldről visszatért, kimódoltan nagyvonalú hazánkfia. Nagyon gyorsan ült be a kocsijába, nem akart újra körbenézni tűnt ifjúsága színhelyén. S nem akart többé visszanézni. Magafelé billentette avisz- szapillantó tükröt, és egy őszülő, ráncos arcú öregember nézett vissza rá. Gyerünk innen ÓLSZÁL. Nincs itt semmi keresnivalód! NETSI DELEV, TIDE — Isten veled, Tide! JNEM ZA ARDATU, EN ZZÉN ASSZIV. DÄBDNISZ! Menj az utadra, ne nézz vissza, Szindbád! 18
