Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Goethe: Vándor éji dala (Farkas András fordítása) - Pályadíjasok (Gombkötő Gábor, Bősze Balázs és Bars Sári írásai)
hogy igazolja: napjaink tollforgatói is avatott művelői a szépprózának, illetve a költészetnek. Folyóiratunk szerkesztősége ezekkel az elképzelésekkel egyetértve vállalkozott arra, hogy a legszínvonalasabb munkákat az elkövetkező számokban közli, hasonló jellegű szorgoskodásra késztetve a tehetséges pályatársait, akik voltaképpen mindenütt fellelhetők, ha nem is nagy számban. GOMBKÖTŐ GÁBOR Nosztalgia Valami furcsa, kíváncsisággal fűszerezett vágy űzte, hajtotta, hogy visz- szatérjen tűnt ifjúsága színhelyére. Senkije nem volt már ebben a kisvárosban, még csak egy besüppedt sírdomb sem várta a temetőben. Csak az emlékek, a fakulásukban is színes, az emlékezet mélyéről ködfelhőszerű lebegéssel előhullámzó emlékképek. Tizenhat évet hagyott el itt az életéből, és úgy vetette le akkor a múltját, mint kopottas bocskai-kabátját. Felednivalóan feledhetetlen évek voltak ezek, szinte mindennap maradandó nyomot hagyott emlékképet őrző sejtjeiben: bombázások, repeszszilánkzúzta ablakok, kiterített, lepedőbe takart tetemek, aknák sivító hangja, üszkösre égett gerenda- csontvázú háztetők, a melasz, a zabkása, a Maláta pótkávé íze a szájban, az első cigaretta, az első lány hajának illata, séták a hársak alatt a gyöngyözve rohanó kis patak partján és Tide. TIDE. Csupa nagybetűvel írta, firkálta a falakra TIDE nevét, megtanulta visszafelé olvasni és írni a szavakat, csakhogy világgá kiálthassa, a házfalakra, a kerítéskapukra írhassa, és mégis elrejthesse a valószínűtlenül álomszőke lány nevét. TIDE = EDIT. S a másik szót: KELTERESZ = SZERETLEK. Most, harminc év múlva is csak érte, miatta jött vissza, járja a szűk kis utcákat, nézegeti a későbarokk műemlék házakat, a boltíves kapualjakat, a repkénnyel befuttatott tűzfalakat. Aztán mintha csak látomás volna: ott áll a régi ház előtt, amelyről azt hitte, nyoma sincs már. Sőt a cukrászda is ott van a régi helyén — a kirakat faragott foglalatát álomkékre festették, kék keretű a cégtábla is, rápin- gálva: színes fagylaltgombócok, torták, lebegő gyümölcshabok. (A cégér is a régi: óriási tölcsér fagylalt. A ház vakolata vakítóan új, a háborús repeszda- rabok becsapódásainak nyomai eltűntek már...) S bent is minden a régi. A biedermeiert utánzó, hajlított hátú székek, csavart oszloplábakon nyugvó kis asztalok — csipkék és térítők mindenütt. A kiszolgálópulton azonban már presszógép csillog. Csipkekötényes, fekete kontyos fiatal nő szolgálta ki, és amint a forró kávét keverte, lopva körülpillantott, nem lát-e másvalakit is a pult mögött. A hátsó ajtóra rakott kék függöny meg-meglibbent, hallani lehetett, hogy bent matat valaki. Nyílt az ajtó, s amikor a belépő felé fordult, kiejtette kezéből a kávéskanalat. TIDÉ-t látta maga előtt, húszévesen, álomszőkén, hosszú, bőderekú, 16
