Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Borics Pál (1908-1969) emlékezete
Borics Pál (1908—1969) emlékezete A szellemes, talán igaz legenda szerint Michelangelo mondotta volna, ha a mű benne él a kőben, márványban, az alkotónak „csak” annyit kell eltávolí- tania, formátlanból annyit kell lefaragnia, hogy a mű kikelhessék az elzárt tartományból. Tehát a szobrász tudománya: az alkotás kiszabadítása az anyag szorító öleléséből. Ez így igaz is, meg nem is. Tény, hogy a megmintázandó témának — mondjuk, a portré esetében — és a felhasználandó anyagnak a szobrász van leginkább kiszolgáltatva. Neki ismernie kell a felhasznált anyag természetét a legbensőbb részletéig; tudnia kell a kőfaragónak,^Jiogyan szól majd vissza az anyag, amit a kezébe vesz. Azt meg már, hogy a művésznek mennyire kell ismernie a portréként megmintázandó embernek a jellemét, szellemiségét, de az arcát is, egészen a bőrfelület többszöri végigtapintásáig, azt nem kisebb szobrásztól, mint Rodintől tudjuk, aki nem átallott az ujjhegyeivel fokról fokra behatolni a bőr által közvetített hatások sűrűjébe, míg rátalált arra, amiért érdemes volt munkáját elkezdenie, befejeznie. Mert befejezni, megalkotni — ez az igazi művészi érték. Borics Pál mindezeket a gondokat, gondolatokat, kínlódásokat másként élte át, vagy ha így, akkor nem voltak meg hozzá a verbális adottságai, hogy ezt simulékonyan, kerek mondatokban is — kifejezze. Ő a kőbe beleszületett. Sírokról származott, kőfaragók ivadéka. Nem indult művésznek, a fizikai munka végzése közben — kőfaragóként — jött rá, hogy a forma tényleg ott van a kőben, csak ki kell bontani. Az ő egy tömbből készült figurái akár több alakos kompozíciói is bizonyítását adják a tételnek: a felesleget faragta le a kövekből, az eléje került anyagból, hogy aztán hitessék: álmodhat-e szabadon a művész, adhatja-e a lelkét annak az anyagnak, amely annyira ismerőse volt és maradt szülőfalujában, aztán később is, amikor már művészként a néppel folytathatott párbeszédet? Mert szerény véleményünk szerint a művész élete, munkája — nemes szolgálat. A népért, a néppel szemben, amelyből vétetett. Az anya is, a társak is, a szomszédok, az ismerősök is; a Favágó, az Anya a gyermekével, a Táncolok, az Ikrek, a Palóc nő, a Kendermunkás, a Halászok, a Fű- részelők, a Kévekötő, a Kavicstörő, az Ülő nő, a Fekvő nő is az ő közösségéből nőttek ki! Az állatábrázolások, vagy akár a plakettjein megjelenő fejek, arcok, egy azonos vonulatból, szemléletből néznek ránk. Itt már „egyszinten” vannak Clark Ádám és Somos Miklós, Nagy Istvánné és Goldman György. De nem szabad felednünk, hogy a Tömeg-ben (de rossz szó!) a nép felforrósodó erejéről vallott azzal a pátosszal, mint azóta is csak igen kevesen. Főképp kőben gondolkozott, amit annyira ismert, tisztelt és szeretett. Borics Pál hozzátartozik szellemi örökségünkhöz. S bár a fényképről ránk nyíló tekintet még csaknem eleven, a mű már befejezett. Nem torzó, szellemileg sem! A hatvanas években már rég pesti lakos Borics Pál, ott is rendezte meg a szűkebb környezet a gyűjteményes kiállítást tragikus halála után. Mint tudjuk, autóbaleset áldozata lett. Műveit Eger is láthatta-élvezhette. Érdemes lenne felütni az egykori egri kiállítás látogatási naplóját, mit is vettek akkor észre Boricsból az iránta érdeklődők? Folyóiratunkat az alkotásairól készített fotók illusztrálják. (fa-ba) 47
