Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Gábor László: Agria Játékok '86

ivánéji álomból egy olyan kísérleti produkció kerekedett, amely egy stúdiószínpadra kívánkozott inkább, mint egy több száz személyes nyári színház játékterére. Az elnagyolt díszletben felemás értékű produkció bontakozott ki a közönség előtt.

De mi is okozta ezt a felemásságot? Elsősorban az igényesség egyoldalúsága, a nagy elméleti tét és a látvány egysíkúsága, kidolgozatlansága rejlik emö- gött. A rendező ízig-vérig modern szemléletű művész, aki feszegeti önmaga lehetőségeinek a határát is. Állandóan kérdez, de nem mindenre tud válaszolni. Ez talán természetes is. Az viszont már kevésbé, hogy kételyeit nem képes igazán megosztani a közönséggel, csak köny- nyed „tánclépéssel” megmutatja a problémáját, s gyorsvonati sebességgel indul tovább.

Rokonszenves volt annyiban az elgondolása, hogy Shakespeare műve az alkalmi drámaírás gyöngyszeme, s rendkívül trivális okból keletkezett. Az alkotót ugyanis fölkérték egy nemes úr, Essex gróf menyegzője alkalmából egy színielőadás megtartására. Nagyjából megszabták a születendő alkotás témáját a korabeli műveltségi viszonyok, az Erzsébet-kori Anglia klasszikus érdeklődése. S magának a násznak a körülményei is, hiszen Frances Walsingban, a menyasszony nemcsak első lányságán, de már első asszonyságán is túl volt. A mecénásnak nagyjából meghatározott műfajú és tartalmú alkotás kellett, ezért adta a pénzt. Bajban volt hát Shakespeare, aki végül is a maga szokásos nagyvonalú módján az angol erdei-mezei tündéreket helyezte az Athén környéki erdőkbe, így évszázadokon és évezredeken túllépve, valami harmadik valóságot teremtett, amelyben rengeteg utalást helyezett el a korabeli éghajlati és társadalmi viszonyokra. Mindezzel együtt egy csodálatos új minőséget hozott létre.

Korunkig a mű megőrizte hamvasságát. Talán éppen azért, mert elfeledkeztünk ehhez a naphoz és személyhez kötött utalásrendszerről, a színjáték és az élet mindennapos kapcsolatáról. Pedig lehet, hogy ez az Essex gróf éppolyan hétköznapi és hatalommal megáldott és megszállt ember lehetett, mintahogy Derzsi János megformálta a thézeusi figurát. Kicsit már a kezdetek kezdetén arra a természetes igényünkre játszott rá Csizmadia Tibor, hogy mai alakokat képzeljünk a színházi legendává vált Szení- ivánéji álom megálmodóinak. Mintahogy sok-sok előadásban modernizálták már a játékot, azon egyszerű megfontolásból,

hogy olyan kortalan közeget teremtett Shakespeare két korszak összemosásából, „megsózva” az egészet a mesteremberek bumfordi jelenlétével, amely szinte kívánja a jelenkor öltözékeinek használatát. Mert végül is mibe bújtassa a jelmeztervező a színészeket? Ókori tunikába, netán Erzsébet-kori gúnyába ? Egyik sem lenne telitalálat. Maradt tehát a „legépeszűbb” megoldás, korunk kosztümé, hétköznapi ruházatunk. Vagy kitalálnak valami sosem volt jelmezt, ami stilizálttá teszi az egészet.

Ezt a gyakran előforduló változatot is csak idézőjelben használta Csizmadia Tibor. A tündérvilágot például nibelungi- zált öltözékben mutatta be, valami sajátos hangulatot teremtve. Legalább három-négy féle ilyen, egymásnak stílusban ellentmondó közt própált összefogni és ennek a Shakespeare-műnek az ürügyén a közönség elé tenni. Ez a sokféleség és kimódoltság talán azt a célt szolgálta, hogy érzékeljük: valójában inkább egy bájos piruett, mint filozófiai mélységeket hordozó ez a munka. Vagyis: kár mindenfajta elméletieskedés, ez „csupán” színház, szemfényvesztés. Csak a hév és a lendület fogja össze, a költészet avatja „logikus sorrá”, egyébként telve ellentmondással, elnagyoltsággal.

Kíméletlen őszinteséggel tette meg ezt a lépést a rendező. Csak hát ehhez olyan átütő erejű előadás kellett volna, amely egyrészt egy abszolút profi módon megoldott játék, másrészt ugyanennek kifordítása, állandó fricskája. De igazából ezt a két szintet nem sikerült külön-külön sem megteremteni, sem állandóan ütköztetni egymással. Széteső, ritmustalan, néha egyenesen unalmas bemutató született.

Sokkal jobb, a helyszínhez kötődőbb, elevenebb volt Tankred Dorst Amálka című művének bemutatója. A népkerti tó környéke benépesült, a színészek be- játszották a teljes területet, mindazt, ami csak belátható volt a nézőtérről. Itt is az újfajta látásmód állt a mesejáték középpontjában, ebben rokonítható a líceumi előadással. Itt a mű könnyebben hajlott efféle szándék felé, nem kellett erőszakot tenni, az utódok hetykeségével elképzelni, hogy mit is akarhatott a szerző. Ugyanis az író eleve kifordította a történetet, s a hagyományos mostoha- szülő—nevelt leány-viszonyt újfajta szemszögből vizsgálta. Nem gondolta azt, hogy valaki már naivul hihet ebben, ezért nem kötötte magát semmifajta mesei logikához, hanem típusokat teremtett, melyek öntörvényűén mozogtak. Megszólalhatott a tök, a körte, a hód. Mindenki

76