Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - EGÉSZSÉGÜGY - Magyar Elemér: Látleletek a gyógyítás árnyoldalairól
Dr. M., a beutaló körzeti orvos: „Ezen meglepődtem, ugyanis a tünetek alapján a nehezített légzést csak légúti megbetegedés okozhatta.” A belgyógyászaton tiltakoztak, telefonon magyarázatot kértek. Am a vádlott ilyesmivel nem szolgált. Ezt követően haladéktalanul döntöttek: F.-et a gégészetre kell küldeni. S ekkor — akárcsak egy rossz színdarabban —, szinte végszóra, megérkezett a beteghordó. Hozta a hírt: F. időközben meghalt. Megfulladt. A kórház folyosóján ... Dr. D.: „... egy légcsőmetszés a fulladás folytán bekövetkezett halált képes lett volna elhárítani, ... így a késlekedő orvosi ellátás közvetlen okozati összefüggésben van a bekövetkezett halálesettel.” Bírósági ítélet: a sebészeti osztály ügyeletes orvosa bűnös foglalkozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés vétségében. Ezért őt 1 év 6 hónapi szabadságvesztéssel sújtják. Ennek végrehajtását kétévi próbaidőre felfüggesztik. Kimondják azt is, hogy nevezett továbbra is büntetlen előéletűnek számít. (Vagyis: előzetesen rehabilitálják.) Mielőtt az ítéleten vitatkoznánk, netán háborognánk, vegyünk szemügyre egy rövid részletet annak indoklásából: „A vádlott 1982. április 18-án ügyeletes szolgálatot látott el a Gy.-i kórház sebészeti osztályán. Az ügyeletes szolgálatot egyedül látta el, s ekkor az osztályon mintegy száz beteg feküldt.” Szó sincs mentségek kereséséről, de az előbbi tény esetlegesen elvezethet a gyógyítás talán legfontosabb, s egyben legneuralgikusabb pontjához, az orvos és a beteg kapcsolatához. Törekednek-e, s ha igen, képesek-e egymással kontaktust teremteni, vagy csupán csak szót érteni? Aligha akad orvos, aki nem említhetne a praxisából elrettentő példákat arra, hogy bizony még mindig kísért nagyapáink szemlélete, anakronisztikus, mell- döngető büszkesége: „Kérem, én még sem bíróságon, sem orvosnál nem jártam soha!” S az effajta mentalitás vezet oda, hogy egyesek csak jókora késéssel érkeznek a rendelőkbe. Hónapokkal, hetekkel, napokkal, ámbár lehet, hogy csak órákkal azután, amikor kellene. De utána... S ha ilyenkor még az orvos is késlekedik...? Ügy lehet azért, mert sok a dolga? Némelyek környezetük, sőt talán még maguk előtt is titkolják nem ritkán súlyos bajaikat. S ezzel szinte végzetesen halogatják az egyre kisebb reményekkel kecsegtető gyógyulás-gyógyítás lehetőségét. A jegyzőkönyvek ezeket is alátámasztják. M. tanú: „Ügy vettem észre, hogy nem merte megmondani, milyen problémája lehet. Titkolta betegségét, mindig azt állította, már jobban érzi magát .. B.-né, egy gyomorrákban elhunyt személy főnöke: „... mi hívtuk fel a figyelmét arra, hogy nagyon fogy, nem a gyomrával van-e valami. Még akkor is azt mondta, nem, még soha nem volt azzal gondja.” Ezen alkalommal így vélekedett a szakértő: „Mindez tükrözi azt az orvosilag ismert adatot, hogy részben a fájdalom vagy egyéb tünet tűrőképessége egyénileg változó — akárcsak a panaszkészség —, részben pedig arra is utal: az, hogy milyen panaszt ad elő a vizsgált személy, nemcsak az orvos szakmai fel- készültségén, tapasztalatán múlik, avagy múlhat, hanem az orvos-beteg kapcsolatban meghatározó szerepet játszó beteg személyiségén.” Nos, mielőtt bárki is azt hinné, hogy semmi köze ehhez a meglehetősen száraz, enyhén zavaros körmondathoz, hadd nyugtassam meg, pontosabban hadd nyugtalanítsam. Magyarországon ma is emberek halnak meg pusztán amiatt, mert nem tudják vagy nem akarják elmondani a bajaikat. S ez — akárhonnan vesszük is szemügyre a dolgot — megdöbbentő. 1979-ben eljárás folyt egy 25 éves férfi hirtelen halála miatt. A boncoláskor megállapították: heveny gennyes fekély- átfúródás vetett véget életének. A szerencsétlen, amikor már nagyon rosszul érezte magát, anyját küldte a körzeti orvosért. S.-né, az ottani orvosírnok: „Az volt a benyomásom, hogy ő sem volt meggyőződve arról, hogy gyereke komoly beteg.” „Még utólag azt is elmondom, hogy nagyon sikertelenül adta elő Z.-né a panaszt, abból senki sem gondolhatta volna, hogy súlyos betegségről van szó.” Z.-né: „Tudhatta volna, hogy nem pasz- szióból mentem érte, hiszen nem szoktunk 66
