Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Csingiz Ajtmatov: Az anyafarkas álmai (Zahemszky László fordítása)
sem lehet bíró, mert nincsenek se igazuk, se hamisak, egyedül az a vétkes, aki az egyik vért a másik számára teremtette. (Csak az embernek adatott más sors: hogy munkával keresse meg a kenyerét, munkával teremtse elő a húsát —, hogy ő maga legyen a természet alakítója.) Ezek a nagyobb és kisebb virágalakú farkasnyomok pedig hosszú sorban húzódnak a Mojunkum friss haván a folyó partjára ereszkedett ködben, aztán eltűnnek a bokrok közti széljárta bemélyedésben — a farkasok itt várnak egy kicsit, körülkémlelnek, s otthagyják azokat a társaikat, akiknek a leshelyen kell állniuk ... De most itt a várva várt óra — Akbara a földhöz simulva előrelopakodik a havon, amilyen közeire csak lehet, az eljegesedett fűszálakhoz lapulva, lélegzetét visszafojtva olyan közel megy a legelésző szajgákhoz, hogy látja a szemüket, amikben még nem ül riadalom, aztán már vetődik is, mint az árnyék, oly hirtelen, és akkor jön el a farkas csillagórája! Akbara olyan élénken képzelte el ezt az első hajtóvadászatot, amelyet a kölykeinek szánt leckéül, hogy önkéntelenül felüvöltött, és csak üggyel-bajjal tudott megmaradni a helyén. Ó, hogy folyik majd le az üldözés a télelői szavannán! A szajgacsordák nekiiramodnak, mintha tűzvész elől futnának, s a fehér hó egy szemvillanás alatt fekete forradássá válik a föld arcán, ő, Akbara, a vezér meg a nyomukban, mindenkit megelőzve, közvetlenül mögötte, szinte a válla mellett pedig a kölykei, a fiatal farkasok, a három elsőszülöttje, az ivadékai, akik ezért a vadászatért jöttek a világra egy ősi rendező elv akaratából, és mellette ott van Tascsajnar, a féktelenül futó hatalmas apafarkas, akinek egyetlen célja úgy hajtani a szajgákat, hogy a farkasleshely felé terelje őket, leckét adva ezzel utódainak a vadászatból. Igen, ez zabolátlan iramlás lesz. És Akbara abban az órában az eljövendő céltudatos hajtóvadászatból nem is any- nyira a zsákmányt áhította, hanem inkább azt, hogy minél hamarabb kerüljön sor erre a vadászatra, amikor a sztyeppi hajsza során szürkeszárnyú madarak módjára repülnének ... Ez volt farkaslétének értelme ... Ilyenek voltak az anyafarkas álmai, ezeket sugallta a természete; ki tudja, talán valahonnan felülről méltónak tartott álmok, amelyeknek az a sorsuk, hogy később fájó szívvel, keserűen emlékezzék rájuk, meg hogy gyakran és reménytelenül jelenjenek meg a képzeletében. Ám lészen az anyafarkasoknak sírása-rívása — bűnhődés gyanánt ezekért az álmokért. Hisz így van ez az álmokkal — kezdetben megképzenek az ember tudatában, aztán nagyobbrészt hajótörést szenvednek amiatt, hogy fel merészeltek nőni, mint a gyökértelen virágok és fák... Hiszen minden álommal így van — és ebben van az álmok tragikus szükségessége a jó és a rossz megismerésének terén... A tél már elérte a Mojunkumot. Egyszer már esett a hó — a félsivatagi viszonylatban meglehetősen bőséges —, rövid időre fehérre festette az egész szavannát, amely azon a reggelen parttalan fehér óceánnak tetszett, a mozgás közben megdermedt hullámokkal, a szélnek és a ballagó füveknek szánt térségekkel, és a Mojunkumban akkora csönd állt be, mint a végtelen kozmoszban, mivelhogy a homokot végre nedvesség itatta át, s a vízhez jutott száraz sóstavak elnémultak, ahogy csikorgó szikkadtságuk szertefoszlott a szélben... Ez előtt pedig a Himalája felé húzó őszi vadlibarajok gágogtak a szavanna fölött, oly magasan és akkora zajjal röpültek el a mojunkumi sztyeppek felett, valahonnan, ismeretlen tengerek és folyók felől, valahová, 31
