Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Csingiz Ajtmatov: Az anyafarkas álmai (Zahemszky László fordítása)
új — és úgy kell lennie — ősi vizek felé, hogy ha a szavanna lakóinak szárnyuk lett volna, mind követték volna a vadlibák hívó szavát. Ám minden élőlénynek ki van jelölve a maga paradicsoma... A kacsák repülési magasságában lebegő sztyeppi kányák is csak oldalra húzódtak erre a hívásra... Akbara kölykei télre szemlátomást megnőttek, eltűnt gyermekkori egyformaságuk, mindhárom elsőszülőttje nagynövésű esetlen süldőfarkassá változott, a jellemük azonban már mindegyiknek kialakult. Természetesen az anyafarkas nem tudott nekik nevet adni: amit isten nem rendelt el, azt nem lehet megtenni, hanem — ami az embereknek nem adatott meg — a szagukról és más jegyekről könnyen meg tudta különböztetni, és magához is tudta szólítani külön-külön bármelyik csimótáját. A legnagyobb kölykének széles homloka volt, akárcsak Tascsajnarnak, ezért az anyafarkas Nagyfejűként érzékelte, a szintúgy nagytermetű középsőt, amelyiknek hosszú kutyalábai voltak, és akit semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy idővel hajtófarkas legyen, Gyorslábúként élt az emlékezetében, aztán volt még köztük egy kékszemű, kiköpött Akbara, a lágyékán fehér folt, akárcsak neki, ez Akbara játékos kedvence volt, és ezért szavakat nem ismerő tudatában Kedvencként szerepelt. Viszály és halálos párviadalok tárgya cseperedett a hímek közt, jöjjön csak el a párzási ideje ... Az éjszaka észrevétlen lehullott első hó mindenki számára váratlan ünnep volt azon a korai reggelen. A nagytermetű csikaszkölykök először megijedtek a farkastanya egész környékét megváltoztató ismeretlen anyag szagától és látványától, hanem aztán megtetszett nekik a hűvös gyönyör, pö- rögni-forogni kezdtek, versengve körbefutkostak, hemperegtek a hóban, prüszköltek, visongtak elégedettségükben. így kezdődött az elsőszülöttek számára az a tél, amelynek végén el kellett válniuk anyjuktól, apjuktól, és egymástól, elválni, hogy mindegyikük elkezdje a maga új életét. Estére újabb hó hullott, s másnap reggel a sztyeppen már napkelte előtt olyan kísértetiesen világos volt, akárcsak nappal. Nyugalom, csönd honolt mindenütt, s az állatokat mardosó éhség kínozta, ahogyan ez télen lenni szokott. A farkasfalka a környéket kémlelte — itt volt az ideje a vadászatnak, a táplálékszerzésnek. Akbara a szajgavadászathoz más falkákból várt segítőtársakat. Egyelőre azonban senki sem tudatta vele ilyetén szándékát. Mindnyájan hallgattak, jelzésre vártak. Nagyfejű türelmetlen feszültségben ült, még nem tudta, milyen nehézségek állnak előttük a vadászaton, Gyorslábú szintén készenlétben állt, Kedvenc pedig az anyja kék szemébe bámult, oda- adóan és bátran, mellettük meg fel és alá Tascsajnar, a családfő. És mind Akbara parancsára vártak. De volt felettük egy felsőbb hatalom is — Éhség cár, a test kielégítésének királya. Akbara felállt, poroszkálva elindult, tovább nem volt mire várni. És mind követték. Nagyjából úgy kezdődött minden, ahogy az anyafarkas megálmodta, mikor a kölykei még kicsinyek voltak. Eljött az óra — a csoportos hajtóvadászat órája a sztyeppen. Eltelik még egy kis idő, és amint beköszöntenek a fagyok, a magányos farkasok falkákba verődnek, és a tél végéig együtt fognak vadászni. Ezalatt Akbara és Tascsajnar már a próbatételre, az első nagy szajga- vadászatra vezették elsőszülöttjeiket. A farkasok a sztyepphez simulva haladtak, hol lépésben, hol ügetve, vad- nyomuk virágait a szűztiszta hóba nyomták az erő és az összeforrott akarat 32
