Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

I Akkortájt mindenütt dúlt a háború. Fejünk felett dübörögve húztak el a bombázók. Szüleim óvóhelyet építettek. Rémülten, szánakozva figyeltem kétségbe­esett igyekezetüket. Ásták, kotortatták a földet a süvölvény szilvafa alatt. — Egy nagyméretű koporsó. Ide nem búvok be — ordítottam fel. Mindenki megrökönyödött, senki sem értett egyet velem. Aztán mégis beparancsoltak. Csillagvert októberi éjszaka volt. Innen lép­deltünk a vakondokodúba. Lenn a félelem fojtogatott vasmarkaival. Elhelyezkedett a család. Erre a pillanatra vártam, és szinte eszelősként robbantam a felszínre. Önkívület­ben üvöltöttem. — Nem akarok meghalni, dolgom van még .. . Esztelenek! Egymást gyil­koljátok! Lefújták a légiriadót. Anyám és nágynénéim visszatértek a paradicsom­főzéshez. Magamba roskadva hallgattam, észre sem vettem, hogy mindnyájan ró­lam beszélnek. — Miket mond ez a gyerek, hiszen még ötéves sincs. — Túlérett... — Baj van az idegeivel. A múltból sejlenek fel ezek a tudat alatt rögződött mondatok. Meg egy képsor is. Ülök az egyre terebélyesedő lombok alatt. Mindig oda vágytam. Az elzárkózás szigetére. Azok a csenevész gallyak ugyanis ro­busztussá férfiasodtak, mintha az értelem diadalát szimbolizálták volna az ostoba pusztulás felett. II Sokakat hökkentett meg az, hogy a jót mindig világosan, egyértelműen megkülönböztettem a rossztól. A bajokat csak fokozta az, hogy véleményemet minden illendő körítés nélkül odavágtam bárkinek. Az atyai ház a kereskedői jólét kényelmét kínálta. Élveztem, hogy bár­mi enyém lehet, ha kérem, követelem. Kényeztettek, de anyám tekintetében megláttam az immel-ámmal megtűrtek riadtságát, s mindjárt tündérpalotává minősítettem riasztó szegénységben vergődő nagyszüleim rozzant hajlékát, pontosabban azt az egy szoba-konyhát, ahol rokonunkkal húzódtak meg, aho­vá még a cipészműhelyt is bepréselték. Itt a megértés honolt, amott a pénz keltette viszálykodás. Ürültek a po­harak, s záporoztak a sértések. — Mit főzött maga, dobja ki. Készítsen mást, terítsen újra! Pöttömként ugrottam a zsarnok elé. — Miért bántod, ne hatalmaskodj, nincs igazad! Lendült a sújtó kéz, de megállt. Először, de nem utoljára. Aztán a susmus. — Nincs ez így rendjén, hiszen még csöppség. — Nem játszik, folyton csak álmodozik. Szótlan, zárkózott. — Nem keresi a társakat. — Egyáltalán nem hasonlít hozzájuk. Egy alkalommal kedvenc fámról leszedtem az összes szilvát — nem kel­lett senkinek —, s több országnyi terület polgárságát formáltam belőlük. 26

Next

/
Thumbnails
Contents