Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - HAGYATÉK - Pécsi István: Regélnek a hétköznapok
No azért szórakozhatott is az, aki akart. Még a múlt század közepén is dívott a „lakkozások” szokása. Másként fogalmazva: a céh tagok famíliájukkal együtt jöttek össze, tereferére, pihentető beszélgetésre. Ekkor előkerülhetett az egri lankák nedűje, de a mértéktartásról nem illett megfeledkezni. A csizmadiák részletes kitételeket is „törvénybe” foglaltak. Az egymást sértegetők Szent Mihály oltárára két font viaszt ajánlhattak fel. Egyesek mégsem mérsékelték magukat? Ráfizettek. íme a bizonyság: „Ha penigh valaki az asztalt veri, vagy borát elönti, négy font viasszal tartozik az Czéhnek”. Hát ez nem éppen szívderítő, de a félelem és a szégyenérzet nagy úr volt. A legtöbben rájöttek arra, hogy egy meggondolatlan félrelépés miatt esztendőkig törleszthetnek. A javíthatatlanokat végül is kizárták a céhből, azaz kenyérkereseti lehetőségétől fosztották meg. A nyilvánosság előtti felelősségrevonás se lelkesített senkit. Ha tettenér- ték — s ez bizony könnyen ment akkor is, mégpedig a külsődleges jegyek alapján — a részegeskedőket, akkor rögvest megszületett az ítélet, ötven pálcaütés. Vagy a városháza udvarán vagy a „piaczon lévő Deresben”. Borbély Mártont 1706 február 7-én például azért ütlegelték el, mert „Isj- ten ellen rútul káromkodott tudnillik adttával teremtettével... az édes any- nyát is Láncosteremtettének szíttá.” Még belegondolni is rossz, mekkora sor kígyózna napjainkban, ha ilyen magasra emelnénk a mércét. Szegény ítéletvégrehajtó, aligha akadna szabadnapja, de még üres órája se. Visszaesők mégis akadtak, mert hát a tilos mindig csábító. Nos, rájuk a Szent Mihály templom előtti kaloda várt. Általában egy-két napig „díszelegtek” itt, főképp ünnepek alkalmával, mert ilyenkor sokan jártak erre és semmiképp nem maradt el a felsőfokú megszégyenítés. Néhányan azért kihívták maguk ellen a sorsot, s továbbra is csak szitkozódtak, vedelték a bort, nekik már nem bocsátottak meg, őket mint megátalkodottakat a hóhérral korbácsoltatták ki a városból, végtére neki is kellett valamiféle elfoglaltság. A kikapós Évákat sem kímétlék, mert bizony a fehémép között is akadtak nehezen rendszabályozhatók. A legtöbben épp olyan vehemensen pletykáltak mint ma, olykor a rágalmazástól sem húzódva. Ráadásul az iszogatástól sem tartózkodtak, bízva abban, hogy az a korsó sokáig járhat a kútra. Ez bizony Fortuna kegyétől függött, mert aki az igazságszolgáltatás hálójába keveredett, megkapta a magáét. Az este tíz után kószálókait, a duhajkodókat, a bántalmazó nyelvűeket a piacon mutogatták heti vásáros napokon. Legalább egy-két óráig. Mi tagadás szigorú, de hatásos gyógymód. Lehet, hogy nem nevelt, de elrettentő ereje volt. Az okosabbak, az élelmesebbek, a számítóak, az óvatosak — de sok/yi voltak akkor is ilyenek — suba alatt űzték kisded játékaikat, így aztán szabálysértéseiket, vaskos „vétségeiket” az ismeretlenség fátyla takarta. Más szóval, akkor sem éltek az egriek valamiféle városi méretű kolostorban ... 38
