Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Farkas András: Egy délután Szokolay Sándorral
térre, felmászom a tetőkre és kiáltok: Minden éhező jöjjön! Minden igazságtalanságból elég! Támadjuk meg aZ agát, kergessük el a szent földről, világvégig kergessétek a zsarnokokat!” Mire az aga: „Vigyétek el immár! Megölhetitek, ha tetszik! Vágjátok miszlikbe!” Grigorisz sorolja vádjait, Manoliosz mindenre felel: „Isten elől nem futhatunk el, én sem, ám ti sem! Judás ivadékai vagytok! Káinok nemzetsége! Az életem kell hát! Én kész vagyok ■— íme — mert most elvégeztetett.” S amíg a gyerekkar a „Ma születctt”-et. a születő Kicsi Jézus örvendező üdvözlésére énekli a templomba vonulva, amíg a férfikar a Kyrie eleiszont könyörgi, Fótisz a hit bölcsességével és a sorsával kapott nyűgének súlya alatt csak ismétli: „Mikor jössz úgy, hogy örökre itt maradhass köztünk? Kevesen vagyunk a világon, épp ezért nem tűnhetünk el. Ma született a Megváltó Isteni Gyermek, őt vigyük magunkkal a végtelen hosszú útra.” Az Amen előtt: „Övd, . Uram, szegény kis néped!”« A Nagypéntek és a Karácsony együtt: az igazság pillanata. UTÓSZÓ HELYETT A partitúrából, a képzelet és a hangok együttes játékából, az élmény szoros fogásából kilépve még el-elejtünk megjegyzéseket a szereplőkről; arról, hogy a regény szélesen áradó világát, Kazantszakisz teológiáját, történet- szemléletét, eklektikus filozófiáját, egyéni hitét, a vallások tételes tanításaitól itt-ott elhajló nézeteit mennyire nehéz követni; arról, hogy a regény, a dráma, az áldozat hatása alól nem lehet napok után sem szabadulni, visszavisszatér az a gondolat, hogy nagy a különbség a pillanatnyi érdek által íratott szabály és a lélek, a történelem törvénye, igazsága között. S ha már az Isten — ha sorsnak mondjuk, akkor is túlmutat minden evilági köteléken — azzal, hogy oda, úgy és akkor, amikor bedobott minket ebbe a földi küzdelembe, a kötelességét is előírta kinek-kinek. Adott hozzá készségeket is. Jelzi is, mit kell tennünk! Ez a zenedráma óriási erővel ránk támadó mondanivalója. S még az, hogy a szeretet, a megértés, a hit, a hűség, az emberi fenség csodálatos kapcsolatokat teremthet az emberek között. Amit majd egy újabb zenedrámában emel újabb magasba Szokolay, ha megírja az Illés Endre novellája alapján megálmodott Szavitrit, ezt a kereső-harcos keleti leányt, aki a szerelemért, szeretetért, a megépíthető boldogságért tesz meg mindent. És mert búcsúzni nem lehet fennkölten: a zeneszerző közli, hogy 1987. január 11-én majd ő vezényli az ősbemutatót. Nem hiúságból, de . . . S mi értjük. Neki vigyáznia kell, hogy ezek a hősök, ezek a gondolatok, dallamok ne sikkadhassanak el. Hűséggel szóljanak a hűségről. Két óra múltával jövünk le a második emeletről, megint zápor áztat minket, megint húzzuk a nyakunkat. De most az erkélyről Szokolay utánunk szól: Elfelejtettétek meginni a kávétokat! Ki hitte volna, hogy a kávé helyett ezt az eligazítást kapjuk!? És hogy nekünk ez volt a zenedráma premierje, ahol Szokolay vezényelt, énekelt, zenélt. És adta katarzisunkat! Farkas András 81
