Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Miskolci színészekkel Vologdában
már a Tóték-at, amely az egész szovjet színházi élet „integráns része” ma már, sokhelyütt vitték színre, televízióban is ment, Vologdában is, másutt is egészen jól beszélnek „tótul”. A Drámai Színház művészei eljátszottak rövid jeleneteket, szólókat az egykori előadásukból, a miskolciaknak fel kellett ismerniük a szereplőket, pontosabban a szerepeket, a szituációkat, s egyenként oda kellett adniuk — felismerés esetén, a civilruhás szereplőknek — a szereplők jelmezeit, rekviziteit. Fergetegesen jól sikerült mindez, s kiderült, hogy a szovjet színészek és a magyar társak más rendezői felfogásban, értelmezéssel, más stílusban játszottak el egy modern magyar drámát, mégis „egymásra találtak”, mert a mű tartalma, jellemeinek és szituációinak rendszere összekapcsolta őket. (Csiszár Imre rendezéséről, a miskolci színészek játékáról még később lesz szó, itt most elégedjünk meg azzal, hogy a vologdai színészek, Minszkij rendező, a színház művészeti vezetője jóvoltából is a fantasztikus realizmus szemléletével, eszközeivel formálták meg a szerepeket, s számukra Tóték egy mérhetetlenül basáskodó, provinciális zsarnok áldozatai, másfelől az őrnagy a fasizmus karikatúrája.) Korábban ilyesmit csak a világ- vagy ezen belül egy orosz irodalmi klasszikus kapcsán tudtunk volna egyáltalán elképzelni, nemhogy lebonyolítani. Most ím, a Tóték kapcsán egy kortárs magyar „klasszikussal” valósulhatott meg a tökéletes eszmecsere. Jó példa ez arra is, hogy milyen művek és milyen produkciók képezhetik az igazán organikus kapcsolatok tárgyát. A vologdai Drámai Színház repertoárján jelenleg huszonnyolc mű (produkció) szerepel, ebből tizennégy mai szovjet szerző drámája. Játszanak még egy Gorkijt (A Nap gyermekei), egy Osztrovszkijt (Farkasok és bárányok), egy Shakespeare-tragédiát (Rómeó és Júlia), egy Goldonit (A fogadósné), egy bolgár, egy olasz neorealista és egy félkommersz francia darabot, és hét gyermek- vagy ifjúsági színművét. Világos a képlet? Ez a színházi kultúra erősen a hazai és modern és a klasszikus drámairodalomra, továbbá a gyermek- és ifjúsági darabokra orientált és orientáló. Figyelemre méltó, hogy nemrég mutatták be a repertoár 29. produkcióját, a Zoscsenko-novellákból adaptált Tisztelt polgártársak című komédia-balettet (saját műfaji meghatározás), a már említett Archipova rendezésében. Köztudott (?), hogy Zoscsenko Bulgakov kortársa, még az utóbbi sorsában is osztozó társa a szovjet próza ama mesterei közé tartozott, akik éles szemmel, metsző gúnnyal figurázták ki a húszas és harmincas évek kispolgári szemléletű vámszedőit, nyárspolgárait, bürokratáit. Ez — bármennyire is hirdették az ellenkezőjét — főleg a harmincas években már nem kellett, hogy finoman fejezzük ki magunkat, s a gunyoros karcolatokat, novellákat író Zoscsenko a szó minden értelmében kiszorult a negyvenes évek elejére a szovjet irodalomból és életből. Rehabilitálása csak az utóbbi időkben történt meg, s minden bizonnyal részt kívánnak venni ebben a vologdaiak is. A három adaptált novella, az 1933-ban keletkezett Bűn és bűnhődés, az 1940-ben írt A kapitalizmus gyökerei és az 1928-ban alkotott Esküvő (ilyen sorrendben jönnek a Tisztelt polgártársak című produkcióban) alighanem azt a funkciót tölti be egy szovjet színpadon, mint nálunk az ötvenes éveket ábrázoló, túlnyomórészt ironikus-szarkasztikus hangvételű filmek, regények, drámák. Az emberiség nevetve válik meg a múltjától — az ismert marxi mondás is alkalmazható erre a vállalkozásra, produkcióra, s ez nagy szó hiszen a zoscsenkói sorozat mintegy a fonákja egy — torzulásaival együtt — mégiscsak heroikus korszaknak, egy rendszer gazdasági, társadalmi, kulturális alapjai hősi lerakásának. Mindegyik történet 73