Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - ZENE - Pribojszky Mátyás: Gondolatok a Heves megyei cietramozgalomról
Mindez a szép eredmény kétségtelenül az MMK odafigyelését dicséri. Csak a tisztelet hangján lehet szólni arról a példamutató segítésről, amivel az MMK — a maga keretein és lehetőségein belül — hozzájárul a megye népművészei igyekezetéhez. Évente — februárban — minden zenekart felkeresünk otthonában, és segítünk összeállítani új műsorszámaikat, annak hangszerelését, kidolgozását. Ezzel gyakorlatilag a következő mezőtárkányi minősítést készítjük elő — ez is egyedülálló az országban! —, s ehhez jön az évenkénti, bentlakásos, nyári továbbképzés, amin a citerazenekar-vezető- kön kívül a népdalkör-vezetők is részt vesznek. Ennél többet az MMK nem tehet, hiszen sem kapacitással, sem pénzeszközökkel nem képes többre. S ha már itt tartunk, hadd említsem meg a mezőtárkányiakat, akik 11 éve házigazdái az évenként ismétlődő minősítéseknek, se 11 esztendő alatt sosem fordult elő semmiféle szervezési zavar, probléma. Ha ma azt mondjuk: citera, az egy kicsit Mezőtárkányt is jelenti. A citerások hálás közössége fogalommá emelte e kis község nevét és vezetőit. Eddig csupa szépet és jót írtam, akár gyanús is lehetne. De a valóság sosem ennyire tökéletes, akad itt éppen elég gond, baj — hiszen magyarok vagyunk! A szokásos „magyar betegség”: ha egy Heves megyei citerazene- kar, szólista megyén kívül szerepel, arra összefut a szakma, mert ismerik a „hevesi színvonalat” — itthon azonban ők sem próféták. Az MMK-ra ne mutogassunk, ők többet tényleg nem tehetnek, ami hiányzik, az nem rajtuk múlik: a társadalmi elismerés! S ez már nem pénzkérdés. Érdemes volna vizsgálni, vajon a megyei sajtó 11 esztendő alatt hányszor adott hírt a mezőtárkányi minősítésről? Hivatalos újságíró tollából — egyszer sem! A megyei KISZ, az úttörőszövetség soha nem képviseltette magát — pedig hány fiatal muzsikál lelkesen a találkozókon! Megértem, hogy a „nehéz gazdasági helyzetet” emlegetjük, ha kell, ha nem..., de azért mégis elgondolkoztató, hogy évente egy alkalommal az együttesek fenntartó szervének kegyétől — és anyagi erejétől — függjön, hogy a szereplők kapnak-e ebédet vagy sem, hogy évente egyszer ne teljék a megyének megvendégelni 150 embert?! Az sem pénzkérdés, hogy ne örökösen a „helyi szerv” képviselője nyissa meg a találkozók valamelyikét, hanem egy megyei tekintély: ez rangot ád! És oly jólesik érezni, hogy komolyan veszik az „egyszerű nép” iparkodását. Erre egyszer volt példa, tavaly, amikor a tizedik, jubileumi, ünnepi (?) minősítést rendeztük: ekkor az MMK igazgatója, Sebestyén János tisztelte meg a résztvevőket azzal, hogy emléklapokat és csekély ajándékot nyújtott át azoknak, akik kezdettől aktívái a mozgalomnak. Ma is emlegetik... Nagy Miklós zsűritag írt egy rövid „jelentést”. Mit is kérünk? Nem többet, mint évente egy alkalommal annyi teret a megye lapjában, amennyit hetenként a focira áldoznak — vagy annak a felét. Ismétlem: nem pénzről beszélek én, hanem jószóról. S ha már ez is hiánycikk, akkor tényleg nagy baj van. Ma, amikor nem éppen nemesítő zenei hatások érik a jövő palántáit, nem mindegy, hogy nemzeti zenekultúránkból mennyit merítenek. Kodály „zenei anyanyelvről” álmodott — ma ott tartunk, hogy az „anya” sem beszéli ezt a nyelvet, s ha nem vigyázunk, végképp elveszítjük. MOST kell megbecsülni azt, ami még van. A holnap múlhat azon, hogy a mai gyermekeket mennyire tereljük a szép irányába, vagy — ami fontosabb — képesek vagyunk-e ott tartani őket. Amit ma kapnak, azt és csakis azt adhatják tovább majdani gyermekeiknek. A példát is: ahogyan mi bánunk ővelük. Pribojszky Mátyás 55
