Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - ZENE - Pribojszky Mátyás: Gondolatok a Heves megyei cietramozgalomról

eredményt lehet kihozni. Volt viszont más, amire alapozni lehetett: a lelkesedés !

Az első tanfolyam után egycsapásra megváltozott a helyzet, főként a szemlélet. A zenekarvezetők zöme rádöbbent hiányosságaikra és belátták: muszáj tanulni! Az egy-két — fehérhollószámba menő — pedagógus mellett, kottát és pedagógiát sosem tanult, egyszerű munkás-paraszt emberek veselkedtek neki a zenei ismeretek — alapszintű — megismerésének. Nem is az „elmélet” volt a fontos és sürgős, hanem engedni és elősegíteni a bennük mocorgó ösztönös képességek kibontakozását. Oly sok nevet kellene most felsorolnom, hogy inkább nem teszem — kár volna a kimaradottakat megbántani, mindenkire viszont nincs hely —, pedig érdemes volna, hiszen vannak magas művészi szinten játszó szólisták és olyan zenekarok, akik országos viszonylatban is mércét jelentenek a többiek számára. Nem ritka, hogy egy-egy zenekar feldolgozásértékű művekkel jelentkezik a minősítésen — de erről még lesz szó.

Jelenleg mintegy 20—25 citerazenekart tartanak nyilván Heves megyében, ami létszám tekintetében ugyan elmarad egynéhány megyétől — például Szabolcs-Szatmártól, ahol ennek a duplájával számolnak —, viszont szakmai tudás terén az ország kiválóságai közé tartoznak, s ez nem kis dolog: e megyében elsőnek lenni sokkal nehezebb, mint máshol, s amelyik zenekar Mezőtárkányban közepes eredményt ér el, ugyanezzel a teljesítménynyel sok megyében csodaszámba menne. S ami még ennél is fontosabb: a zenekarok átlagéletkora itt tolódik el leglátványosabban az ifjúsági és gyermekkorosztály felé, magyarán, itt a legjobb az „utánpótlás” biztosítása.

Említettem: az országban elsőként Heves megyében rendeztünk citerás megyei minősítést, 1975-ben (!), Mezőtárkányban. Milyenek voltak ezek a találkozók? Állandó zsűritársaimmal, Nagy Miklóssal, Csikós Andorral — mindketten főiskolai tanárok — igazolhatjuk: igen-igen naivak. Már annak is örültünk, ha egyáltalán felcsendült egy-egy népdal a csokorban, többségében magyar nóta csárdásokból álltak a csokrok. Volt viszont egy másik jellemzője a mezőtárkányi találkozónak — s ez ma sem változott —, éspedig az, hogy rendkívül őszinte, baráti, nyílt volt a légkör : a citerások érezték összetartozásukat! Előfordult — nem egyszer! —, hogy a jobbik zenekar kölcsön adta jobb hangszereit a rivális zenekarnak, hogy azok szebben játsszanak, s így jobb eredményt érjenek el. Különleges módon kellett nekünk, a „zsűrinek” dolgoznunk. Óvakodtunk a túlzott, akadémikus szigortól, az elrettentéstől, a ledorongolástól, sokkal inkább a tapintatos, megértő, türelmes segíteni akarás jellemezte a kritikát — de a hibákat mindig megmondtuk! S nem homályos körbefogalmazással, hanem tényszerűen, megmutatva (!), konkrétan. Talán ennek is köszönhető, hogy rövid időn belül letisztult a zenekarok műsoranyaga: manapság elképzelhetetlen, hogy más is megszólaljon, mint népdal. Rég túl vagyunk azon, hogy a vezető 10—15, egymásra vészesen hasonlító dalt összehalmozzon, és azt unalmasan, végnélküli monotóniával, zúgó-zörgő húrokkal „elverjék”. Említettem a feldolgozásigényt. A legkezdőbb zenekarok is — a többiek példáján okulva — törekednek arra, hogy csokraik színesek, gondosan szerkesztettek legyenek, keverve ügyesen a dúr, moll, régi és új stílusú népdalokat, éneket, kiegészítő népi hangszereket. Csak egy példát: a legutóbbi mezőtárkányi minősítésen a mezőszemerei ifjúsági zenekar Weiner Leó: Rókatánc című művéért érdemelte ki a „Kiváló” címet! Csak ámultunk . . .

54