Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - ZENE - Pribojszky Mátyás: Gondolatok a Heves megyei cietramozgalomról
Több törődés kellene... GONDOLATOK A HEVES MEGYEI CITERAMOZGALOMRÖL Újságíró legyen a talpán, aki képes egy mozgalom évtizedes történéseit összefoglalni, értékelni néhány gépelt oldalon, s még valami tanulságfélét is levonni mindebből. Sajnos, én még csak kisinas sem lehetek ebben a szakmában, ezért bátorkodom elfogultan szólni az elmúlt tíz egynéhány évről. Örömmel elismerem: a hevesi citerások különösen a szívemhez nőttek. Egykori lőrinci és gyöngyösi lakosként — amikor elkap a nagyzási mánia — önmagamat is Heves megyeinek vallom, tehát, idetartozónak — de az is igaz, hogy mindenhez, ami citerával kapcsolatos tizenegy esztendeje e megyében, valamilyen közöm van. Kötelességem is ez: innen indult el saját karrierem is, s vallom: ha nincs a gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttes és a hajdanvolt Anonym Irodalmi Színpad, melyek engem, a kezdőt, befogadtak, az én sorsom is másként alakul. Hogyne igyekeznék hát most, amikor tehetem, visszaadni a megyeieknek azt a segítséget, amit valaha én is kaptam ugyanitt. Természetesen, a Heves megyei citerakultusz nem velem kezdődött. Bekapcsolódásomat megelőzte néhány zenekar, akik az akkori (!) színvonal alapján komoly sikereket értek el, azonban — talán éppen sikereik fényében — a fejlődéssel nem tudtak — nem akartak? — lépést tartani, ma hírüket sem hallani. Helyüket új s még újabb együttesek foglalták el, s ezek messze lehagyták tudás terén tisztes elődeiket. Tudni kell, mert fontos igazság: Heves megyében indult el elsőként a citerások szervezett szakmai oktatása, továbbképzése és minősítése. A Megyei Művelődési Központ (MMK) soha el nem múló érdeme, hogy felismerték: ha e népi mozgalmat életben akarják tartani, nem elég megállni az „egykor volt” színvonalon, hanem tovább kell lépni, s ezt rendszeres továbbképzéssel lehet megvalósítani: a hagyomány ápolása nem jelent okvetlenül egyhelyben állást, a régihez való kritikátlan, ortodox ragaszkodást. Az élet megy a maga útján, változnak az ízlések, a kívánalmak, és tudomásul kell vennünk: a „mának” is meglesznek a hagyományai — holnap! A „tegnap” s méginkább a „tegnapelőtt’ hagyományait ma éljük, mai módon, mai életfelfogással és ízléssel. De egyébként is: miféle „művészet” az, amelynek legfőbb célja az egy helyben maradás, a fejlődés megakadályozása? Igaz ez a népművészet mai előadóira is, akik színpadon, koncertigénnyel, műgonddal szerkesztett műsorszámaikat a közönségnek előadják. Az MMK szándéka tehát — hogy továbbképzésre ösztökéljék a népművészeket — nagyon is bölcs és mélyen igaz, nélkülözhetetlen volt. Nem szégyen bevallani: 1974-ben, amikor az első (az országban is első!) összevont, egyhetes továbbképzést szerveztük a citerazenekar-vezetők részére, a szakmai felméréskor igen siralmas képet kaptunk. Játéktechnikailag, műsoranyag, csokorszerkesztés és egyéb tudnivalók terén mélyen az akkori országos színvonal alatt voltak a hevesi citerások. Fogalmuk sem volt — honnan lett volna? — a népdal—magyar nóta különbözőségeiről, műsorösszeállításról, játékuk elavult, kezdetleges volt, hangszereik silányak, használhatatlanok, s szinte képtelenségnek tűnt, hogy ebből az „alig valamiből” komoly 53
