Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - ZENE - Pécsi István: In memoriam Ferencsik János

A számvetésre, az önkéntelenül is adódó múltidézésre céloztam, sztorikat várva tőle. Ő azonban — kissé meglepően — így fogalmazott:

— Nem nézek vissza. Ami elmúlt, arról ne szóljunk. Idős vagyok, de nem elég öreg — legalábbis szerintem — ahhoz, hogy összegyűjtsem a hajdani impressziókat. Ennél sokkal inkább érdekel, izgat az, ami még előttem van. Nem tudom, mennyi idő adatik még számomra, de ameddig tart az életem, feladatok, izgalmas tennivalók sorával kell megbirkóznom. Nem térek ki előlük, amíg a zenebarátok igénylik tőlem a muzsikálást.

Sokan a klasszikusokhoz való kötődését emlegették. Ezt vallotta, de kiegészítette az általam kissé egyoldalúnak rajzolt képet.

— Akik magyar létemre hozzám igen közel állnak — Kodályra és Bartókra gondolok —, még tágabb értelemben véve sem nevezhetők klasszikusoknak, ám az igaz, hogy ők fejezték ki szimfonikus muzsikában azt, amit saját magunkról legfeljebb csak sejthettünk, ők voltak azok, akik tudatos szorgalommal és művészi elkötelezettséggel mentették meg a magyar népzene majdhogy feledésbe merült kincseit, értékeit. Csoda-e, ha rendkívül nagyra tartom őket, ha vonzódom hozzájuk? Persze az is tény, hogy a bécsi klasz- szikusok kedvesek számomra. Azt hiszem, ez természetes, hiszen Beethoven, ha ritkán is, de csak Magyarországra látogatott. A neves Hans Richter karnagya volt a pesti Nemzeti Színháznak. Arthur Nikisch és Gustav Mahler valaha Operaházunkat igazgatták, Brahms B-dúr zongoraversenyének ősbemutatóján maga játszott fővárosunkban. így aztán érthető a mindmáig élő kötődés...

Önkéntelenül is szó esett a dirigensi ars poeticáról. Ezzel kapcsolatban szinte szenvedélyesen közölte véleményét.

— Vétkes, bűnös, csaló az, aki előtérbe állítja saját személyiségét. Olyan ez, mintha egy rendező — sajnos, akad példa rá — átdolgozza, meghamisítja Shakespeare-t. A karmester irányítja a zenekart, de neki csak azt szabad interpretálnia, amit a tolmácsolandó Mesterektől kapott.

Kikötöttünk az utánpótlásnál, a fiatal alkotóknál. Emlékeztettem egy korábbi interjúrájára, amelyben így nyilatkozott: „Uraim, a tehetségek szolgálatára állok.” Élénken, szangvinikusan reagált!

— Ezt ma is állom, némi kiegészítéssel. Vörösmartyval szólva: nem óhajtok vendéghajat növeszteni, ifjúságot hazudni. Korunk „kitermelte” új hangvételű komponistáit, jöjjenek az új karnagyok is. Én ifjan megvívtam a magam harcát, tegyék ők is azt. Persze küzdelmük nem hagy hidegen, rokonszenvezem vele. A megértésben el is megyek addig, amíg az új hangzás mögött az új ember mondanivalóját is megérzem.

Csevegett, adomázott, bölcselkedett, olyan fesztelen eleganciával, mint a karmesteri pulpituson a zenekar élén.

Frenetikus sikere volt nálunk. A város ünnepelte. Fogadást rendeztek tiszteletére. Hiányoztam onnan, mert soha nem szerettem a protokolláris rendezvényeket.

Keresett. Az írást akarta megköszönni. Lekötött a mindennapi hajsza, a pénzkereset, a sok csip-csup, de forintot hozó megbízatás.

40