Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - ZENE - Pécsi István: In memoriam Ferencsik János

királyát, azt az embert, akinek zárkózottságáról, tartózkodásáról legendákat mesélnek.

Ellent nem mondhattam, csak magamban tépelődtem. Ettől függetlenül a megbeszélt időpontban — délután egy órakor — vártam a Vörösmarty téri oalota főzeneigazgatói irodája előtt.

A takarítónők megmosolyogtak, azt mondták: kizárt dolog, hogy megérkezzen.

Tévedtek. Időben jött. Hűvösen végigmért. Tekintete azt jelezte, hogy majd csak túlesik ezen a diskurzuson is, akárcsak egy múló fejfájáson.

Természetesen ő kezdett, méghozzá tanáros méltósággal.

— A kérdései?

Sorjáztattam őket. Megállított:

— Csak egymás után! — figyelmeztetett, akárcsak valaha utált osztály- főnököm.

Indult a válaszadás, fmmel-ámmal jegyzeteltem. Akkor végleg megdöbbentem, amikor közbeszólt:

— Pontosan, betűről betűre rögzít mindent? Egy vesszőt se hagyjon ki!

Belülről már dühöngtem. Később tajtékoztam, mert mögém állt, hogy

ellenőrizze: jól írtam-e a zeneszerzők neveit.

Elhatároztam, hogy a következő agresszív lépésekor felállók, odavágom a véleményem, és faképnél hagyom.

Latin szállóigét idézett. Ösztönösen fordítottam. Most ő csodálkozott rám. Elmosolyodott, feloldódott, közvetlen, szinte baráti hangot ütött meg:

— Miért nem ezzel kezdte kedves tanár úr, azt hittem, hogy csak egy kotnyeles, semmihez sem értő firkász ügyetlenkedik itt. Elegem volt belőlük, legtöbbször kiforgatták gondolataimat, félreértették érveimet. Tegye el azt a tollat! Beszélgessünk! Most már megbízom önben. Hagyatkozzék csak a memóriájára. És fotózhat is, pedig nem szeretem, ha villogtatják a vakut. Nekem hobbim az olvasás. Szeretem a latint, az ógörögöt, pihentetőként szívesen fordítok régi szövegeket.

Már nyoma se volt a merevségnek. Érvelt, magyarázott, győzködött, egyszóval — s ez bizony jólesett — partnerének tekintett.

m

A hajdani, a sok évtizeddel ezelőtti pályaválasztást szűkszavúan, tárgyilagosan érintette:

— Háromesztendős voltam, amikor megbabonázott a Bástya-sétányon fellépő katonazenekar. A karmester munkáját látva, attól elbűvölve határoztam el, hogy én is dirigens leszek. Ez az emlékkép azonban később elhalványult. Diákkoromban már nem is gondoltam erre, s egész másféle ábrándokat kergettem. Igaz, rendszeresen foglalkoztam zenével, mégis csak érettségi után döntöttem úgy, hogy hivatásos muzsikus leszek, s valamivel később alakult ki bennem az a szándék, hogy dirigálásra adom a fejemet. A Nemzeti Zenedében végeztem, ahol nemcsak az orgonával, hanem a zeneszerzés fortélyaival is megismerkedtem. 1927-től az Állami Operaház korrepetitora voltam, majd karmestere lettem. Rendkívül sokat köszönhetek tanáraimnak, közülük is Lajta Lászlónak, valamint Hammerschlag Jánosnak. Mindmáig tisztelettel gondolok Sugár Viktorra, aki a Mátyás-templom karnagyaként is tevékenykedett, s az ő nevéhez fűződött Kodály Te Deumának bemutatója.

39