Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Naplójegyzetek

radtam. Egy kis frivolitás, gúny, nevetségesség — s a porondon maradok örökre. Még ebben is ostobák voltak szerencsétlen, jajongó, dilettáns, mondvacsinált ,,író”-ellenfeleim.

*

Van a házban egy cseléd, kocsisunk, ki mélyen ellenszenves és egyben tragikus figura szegény, jóképű fiú, afféle parádés kocsis. Hitvány kis felesége van, egy pöttömke lánya és egy szegény, agyalágyult fia. Ez a fiú anyjának és apjának áldozata. Néhány nappal megszületése előtt keltek egybe a szülők, a fiatal asszony az utolsó hónapokat erősen elkötözve élte, dolgozta át. Esküvőre is ájulásig befáslizva ment. A gyerek félhülye, mozgása is bizonytalan, éppen csak szédeleg. Nos, alig tudok erre az emberre nézni. Amellett sunyi is, alamuszi is! Mégis, nem egyszer észrevettem, milyen fájdalom neki a beteg gyerek. Nem egyszer észrevettem, hogy ül és szótlanul lesi a szegény beteg, félkegyelmű, ügyetlen gyereket.

*

944. VII. 18. Dormánd

Nagyon vigyáznom kell, mit és hogy írok e lapokban a következőkben. Nem mintha ugrifüles pislogóktól tartanék, inkább arra kell igen ügyelnem, hogy meg ne sértsem az igazságot s az őszinteséget, akik rajtam tartják a szemüket. Hisz minden írónak kötelessége ez, legalábbis lenne ez, ameddig igényli az írói rangot és nevet. Bár e sorok rovogatásánál igazán nincsenek írói ambícióim, művészi célkitűzéseim. Nem írói, inkább emberi emléket kívánok hagyni e kötetecskében magam után. Talán nem is kerül rá a sor, hogy bárki elolvassa, arra sem, talán arra még kevésbé, hogy kinyomtassa egy ügyes és élelmes ember valaha. Efféle megbecsülésre iró — legalábbis magamfajta író — Magyarországon nem számíthatott soha. Itt por fedte a vallomásokat, nagy por és hamu, víz és sár, itt efféle írások, az egész vallomás, levél és napló-műfaj elveszett az érdektelenség bozótos árkaiban. Távol áll tehát tőlem a remény, távolról sem effajta cél vezeti kezemben reszkető toliamat. Holnap leszek 44 éves. Inkább nyersanyagot gyűjtök első fogalmazásban, első indulatban és első felismerésemben későbbi munkáim tátongó hézagaihoz. Ki tudja, miről kerül szó e lapokon, és hogyan? Ki tudja, miféle álmok és rettenetek nyernek még e lapokon bizonytalan, első alakzatot? Különös jogom van rá, hogy effélét méltán feltételezzek, hisz 1944 júliusábai vagyunk, 4 hónappal elözönlésünk után és talán néhány hónappal próbatételünk előtt. És a legnagyobb rémületben, amely valaha is megtöltött egy országot. De minderről majd később esik szó, ha ugyan szó esik. Mert régóta tervezem már e kis füzetet, de mindég közbe jött valami, ha egyéb nem, hát a lustaság. Hol nem volt kéznél a füzet, hol nem volt hegyes az Írón, vagy üres volt a toll, — az is megtörtént, hogy valaki éppen elfoglalta az írásra kiszemelt helyet — egyszóval: ürügy volt éppen mindig elég. Adja isten, hogy most ne legyen. Legyen kezemben erő, mely viszi a tollat majd, legyen egy asztalom, és a rémülettől ne boruljon el az agyam. Hogy kövessem régi mestereim nyomát, akik éhesen és sokszor szomjasan, hányszor ázva32