Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pályadíjasok (Megyesi Gusztáv, T. Ágoston László írásai)
Erős János ekkor behatolt a sárkány otthonába, felemelte aranyos karját, hogy lenyisszantsa a sárkány fejét, de aztán hirtelen meggondolta magát. — Tudod mit, sárkány? Nem vágom le a fejedet, sőt, le se csukatlak. Nagyobb büntetést kapsz: szabadon engedlek, járj-kelj az országban, s beszélj, amit akarsz. így is történt. A sárkány boldogan távozott, járt-kelt az országban, bírálta a király politikáját, de az emberek nem a szavaira figyeltek, hanem kiröhögték, hogy csak egy feje van, nem pedig hét, ahogyan az hírlett. így telt el hét nap és hét éjjel, míg aztán a sárkány már nem bírta tovább, és önként távozott messzi földre, az Óperenciás tengeren is túlra. — Mától kezdve Bölcs János lesz a neved — mondta az öreg király biztatóan hunyorítva Erős Jánosra, és neki adta a lánya kezét, valamint fele királyságát. Jancsi és Árpi, a két jóbarát alig várták, hogy az öreg pedellus megrázza a tanítás végét jelző csengőt, rohantak ki az iskolából. Otthon gyorsan bekapták az ebédet, aztán máris a biciklin lovagoltak. Meg se álltak a csatornapartig. Csak akkor szusszantak egy nagyot, amikor a buktató már vígan táncolt a hullámok hátán. Olykor elnézegették a kocsival érkező, sátrat verő „nagy horgászokat”. Hosszú, bambuszból, vagy üvegszálból készült botokat lengettek a víz fölött, és órákon át bámulták a rezzenetlen kapásjelzőt. A két fiúnak csak afféle filléres bot jutott, melyen parafadugóból, meg libatollszárból összeeszkábált buktató helyettesítette a kapásjelzőt. A horogra se üzletből vásárolt főttkuko- koricát húztak, hanem maguk ásta gilisztát, vagy az uzsonnára csomagolt zsíroskenyér morzsáiból gyúrt kenyérgalacsint. A „nagy pecások” összenéztek és elmosolyodtak rajtuk. „Ezek akarnak itt halat fogni, és ezzel a felszereléssel? Még elriasztják azt is, ami erre téved ...” A két jóbarát úgy tett, mintha észre se vennék a froclizást. Odébbmentek néhány méterrel és áztatták tovább a zsinórt. Estére meg is telt a kis vödör tenyérnyi keszegekkel, naphalakkal, paptetűkkel. Ha elég sok volt a csalinak való apró hal, elcserélték egy méretes keszegért, s boldogan vitték haza a zsákmányt. Egy nap Jancsi megúnta az apróhalat, meg a lekicsinylő mosolyokat. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg valami méretes hal nem kerül a horgára. Erősebb damilt tekert az orsóra, arra meg nagyobb horgot kötött. Aztán leült a vízpartra és várt. Az első napon nem történt semmi. Meg se moccant a libatollas kapásjelző. Árpi unalmában felásta az egész csatornapartot és egy hatalmas befőttesüveget megtöltött gilisztákkal. Másnap a legszebb kukacot húzták a horogra, s alig hogy bedobták, megrándult a zsinór. — Kapás! — ujjongott Jancsi. — Kapásom van! — Vigyázz! — figyelmeztette Árpi. — Ez nem keszeg, valami nagyobb hal lehet. Jól vágd be a horgot! T. Ágoston László 14 A bicskafaló csuka
