Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt?

nem tudtunk kieszelni — hiszen gyerekek voltunk —, minthogy németre tanítsunk diákokat az iskolai óráink után. Nővérem egy fiúcskát toborzott, én egy kislányt szereztem, akinek a szülei egy hónapra öt-öt forintot voltak hajlandók fizetni. Alighogy belekezdtünk, megtudta anyánk és azonnal letiltotta, nag^ szomorúságunkra. Nem akarta, hogy gondjaiban mi is osztozzunk.

Tizennégy éves koromban nagy riadalma volt szegény anyámnak. Iszonyú fejfájást éreztem, lefektetett, azt hitte, megfáztam. Elaludtam, de mire felébredtem, semmit sem láttam. Különös módon egyik percről a másikra megvakultam. Anyám orvosokhoz vitt, végül kikötött a Stefánia gyermekkórház szemészénél, Leitner Vilmos főorvosnál, aki remélte, hogy csak fejlődési zavar idézhette elő a hirtelen vakulást. Ezen az úton indult el gyógykezeltetésem — és egy teljes hónapi vakság után újra látni kezdtem. Papillitis- tünet volt, ez gyógyíthatatlan szembetegség, magyarul: látóideg-gyulladás, ami szemidegsorvadássá fajulhat. Egy évig nem láttam a vörös színt. Szerencsémre szemem semmit sem károsodott, nagyszerű látásom lett újra — örök hálával gondolok ezért a néhai Leitner Vilmosra. Mint rendkívüli gyógyul- tat, bemutattak akkor egy orvosi kongresszuson, erre akkor nagyon büszke voltam.

Elérkezett az idő, hogy pályát válasszunk. Apai nagybátyám a kultuszminisztériumban volt államtitkár; azt tanácsolta anyámnak: legyenek a gyerekek tanítónők. Anyám egyik rokona, Leszkay András, aki katonatisztből, vagyona romjait megmentve a Magyar Színház igazgatója lett, azt tanácsolta: legyenek a gyerekek színésznők, hamarabb kereshetnek pénzt. Anyám hallani sem akart róla. Abban az időben a szülők nem könnyen engedték a színipályára gyermekeiket. Csakhogy nekünk, fiataloknak annyira tetszett ez a tanács — a színészi pálya és a gyors pénzkeresés lehetősége —, hogy már nem is lehetett bennünket lebeszélni.

Drága anyánk talán jobban örült volna, ha a képzőművészet iránt érzünk hajlandóságot, hiszen tízéves korunk óta taníttatott bennünket barátnője — Huszár Ilona festőművésznő — iskolájában. Családunk valamennyi tagjában volt egy kis rajzkészség. Nekem már tizenegy éves koromban magyar kompozícióm volt kiállítva gyermekrajztárlaton. Végül is anyánk fáradt volt, hogy velünk felvegye a harcot, engedett — mi pedig boldogan indultunk a jövőnk felé.

Anyám kézimunkáit gyakran mi, gyerekek vittük be Ádám kézimunkaüzletébe. Itt ismerkedtünk meg Simonyi Máriával, aki az üzletben kis boltilányként volt alkalmazásban. Nagyon csinos kislány volt. Mikor megtudta tőlünk, hogy a színi pályára készülünk, egy szép napon ő is beiratkozott a Színiakadémiára. Később, mint színésznő lett Móricz Zsiga második felesége.

Nővérem, Gabriella a Színiakadémia elvégzése után a Magyar Színházhoz szerződött, Beöthy Lászlóhoz, ahol a nagysikerű „Szerencse fia” című Dré- gely-darabban lépett fel, több mint százszor. Korán férjhez ment és lelépett a színpadról. Talán kár volt, mert Beöthy nagy reményeket fűzött hozzá. De ő felcserélte a színpadot az anyasággal, és egy gyönyörű kislányt hozott a világra. Ő volt a későbbi Pilissy Baba, a Magyar Színház színésznője.

Az én felvételem a Színművészeti Akadémiára csak azért sikerült, mert nővérem, a feltűnően szép szőke lány — aki megtévesztésig hasonlított a nagy tragikára, Márkus Emíliára, ezért és kiváló tehetsége miatt úgy is hívták: Kis Márkus Emília — már növendéke volt az Akadémiának, és én állandóan ott csellengtem. Jelentkezésemkor Váradi Antal, az Akadémia igazga28