Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Köznevelésünk évkönyve 1985
• Könyvekről Köznevelésünk évkönyve 1985 A Tankönyvkiadó újabb figyelmet ébresztő vállalkozása — amelynek megjelentetése felszabadulásunk jubileumához is kapcsolódik — tartalmas, vaskos kötet. Akik az előzményeket is ismerik, hamar észreveszik, hogy jelentősek a változások az előző kötethez képest. Az előszót helyettesítő újszerű szerkesztői levél a szándékról szól, amit az olvasó úgy értékel, mint olyan valóságot, amikről csak elismeréssel lehet írni. A közel hét ív terjedelmű mű első nagy fejezete a négy évtizedes múltunkat idézi. Példásan tömör miniszterünk tanulmánya a magyar oktatásügy negyven évéről. Csak diesérni lehet a szerzőtársak — Béki Ernő, Szarka József, Zibolen Endre, Rácz-Székely Győző, Simon Gyula, Jaki László, Vati Papp Ferenc és Csorna Gyula — visszaemlékező írásait is. Első alkalommal itt jelentették meg a Kossuth-, az Állami- és az Apáczai Csere János-díjjal kitüntetett pedagógusok névsorát, illetve mutatják be minisztereink tablóját Teleki Gézától Köpeczi Béláig. A következő fejezetben az utóbbi két tanévről ad hiteles képet Pápai Béla és Kelemen Elemér. Sárái Lajos, Zsolnai József, Bakonyi Pál, Gáspár László és Mezei Gyula izgalmas, érdekes írásai a bérintézkedéstől a nyelvi-irodalmi kommunikációs programon keresztül, a lakótelepi budapesti iskolákig kalauzolják az olvasót. Gáspár László szentlőrinci emlékeinek újabb idézése felejthetetlen élményt jelent az elsőtől a befejező mondatig, mi szerint: „Ha emlékeznem kell, egyszerre emlékezem a „jó”-ra és a „rossz”-ra. De bármi történt is, Szent- lőrinc életem legszebb, legizgalmasabb szakasza volt.” Az Intézményeink életéből című fejezet kollégáinkról, illetve, a pedagógus- képző és -továbbképző intézményeink életéről, munkásságáról ad számot. Kozma Tamás a tőle megszokott alapossággal elemzi pedagógus-társadalmunk helyzetének alakulását jelenünkben egy 1984-es kutatásra építve. Ebben szerepel például az a megállapítás, hogy a „pedagógusok az értelmiség messze legnépesebb csoportja Magyarországon”, hogy „a pedagóguspálya elnőiesedett... 1980- ra 64%-ra emelkedett” az arány, hogy „a pedagógusok 71%-a vidéken él és dolgozik” stb. A szerző arra a kérdésre ts válaszol, hogy „mit jelent ma pedagógusnak lenni?” Elgondolkodtató az a megállapítása is, hogy „a tanár nem tudós tanár többé! Sokkal inkább ideges és hajszolt férfiak, nők együttese, egy mennyiségben és minőségben szintén megváltozott fiatalsággal szembesülve. Itt az ideje, hogy erre ráébredjünk”. Szövényi Zsolt és Palovicz János sok új információt adó írása a pedagógus- képzéssel és továbbképzéssel kapcsolatos. Azt követően az egri, a szombathelyi, a nyíregyházi és az ELTE nemrég még főiskolánkhoz tartozó általános iskolai tanárképző karának életéről, munkájáról, sokrétű feladatairól számolnak be a főigazgatók. Nem véletlen, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel olvastuk dr. Szűcs Lászlónak, az egri tanárképző főiskola 37 éves múltját, munkáját bemutató, illetve a tanárképzés várható útjairól és lehetőségeiről szóló írását, amely szép perspektívát ígér: „Akár egységes, akár differenciált tanárképzési tormában, de az élet és az iskola igényéhez igazodva pedagógusokat kell adni a magyar oktatásügynek. S ebben érzem én — írja — még beláthatatlan hosszú ideig, főiskolánk elengedhetetlenül fontos szerepét. Ebben látom az egri tanárképző főiskola eljövendő évtizedeinek az eddigiekhez hasonló és nélkülözhetetlen tanárképzési feladatait.” A könyv a következő fejezete az Évfordulók. emlékezések címet kapta. Itt Fonay Tibor Keresztúry Dezsőt köszönti, Köte Sándor Tettamanti Bélára, Kontra György Stolmár Lászlóra, Balázs Mihály Gosztonyi Jánosra emlékezik, majd „Hűség az ifjúsághoz, néphez, a hazához” címmel Váci Mihály utolsó 88
