Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Benkő Gyulával

dig. Annak se örültem, ha a felettesek egy röpke látogatás során óhajtottak tájékozódni, képet alkotni a folyamatos tevékenységről. Akárcsak az a tanács, amelyet egyik közéleti személyiségünk adott a Déry-művet feldolgozó rendezőnek. „Ugye, a munkálatokra meghívja a szerzőt is?” A temetőből? Mennyivel megnyerőbb az a szerénység, amely folytonos önvizsgálatra sarkallja az embert?

Az ifjúkori hobbit emlegetem, s arra ösztönzőm: írja meg folyóiratunknak egy töprengő teátrista életútjának magvas tanulságait.

Igent mond, de kételyeiről sem hallgat.

— Nem vizsgálták meg a színész sajátos együttműködését. Mi a felveendő információkra hangolunk, azokat értelmezzük, dolgozzuk fel. Egészen másképp cselekszenek a toll mesterei, hiszen ők saját élményeiket öntik formába. Ezért nem könnyű számomra az effajta megnyilatkozás, bár nem menekedhe- tek tőle, hiszen nem kevés útravalót ajánlhatnék az utánam következőknek.

Ez a küldetéstudat készteti arra is, hogy július hetedikén eljöjjön galériánk következő kiállítására, s résztvevője legyen annak a beszélgetésnek, amelyben szimpatikus karakterét rajzolhatja meg, s sztorikat idézhet már halhatatlannak számító kollégáiról, a népszerű Századunk sorozat készítésének műhelytitkairól.

Helyette összegzek, amikor elkészítem pályájának mérlegét, s azt sikeresnek, szerencsésnek minősítem.

Egyetért, de megjegyzi:

— Ez csak az érem egyik oldala. Valóban nagyszerű emberek karoltak fel, s mindent megtettek azért, hogy kibontakozhassanak valódi adottságaim. Mégis elégedetlen vagyok, mert jó néhány álmom nem teljesült. Távol került tőlem Shakespeare, méghozzá véglegesen. No, ez nem panasz, mert követel tételei mindenkinek maradnak.

A pillanatnyi melankóliát azzal próbálom eloszlatni, hogy fiára utalok, Péterre, aki nyomdokába lépett.

Mindjárt egy sztorival lep meg, hozzáfűzve pedagógia ars poétikáját is.

— Nem érdekelte a színészet. Gyermekkorában kifejezetten szótlan, zárkózott volt. Egyszer a Szabadság-hegyen sétáltam vele, s találkoztunk Keleti Marcival. Megállított, s arra kért, hogy küldjem be a fiút próbafelvételre, mert ilyen karakterű arc kell neki a Fel a fejjel című produkcióba. Elnevettem magam, s így feleltem. „Vigyed, de aligha hiszem, hogy egy szót kihúzol belőle’’. Én lepődtem meg, hogy a filmgyárban mennyire megváltozott. Mindenkinek köszönt, nem fukarkodott megjegyzéseivel. Ezután azonban hosszú szünet következett. Aztán érettségi előtt bejelentette végleges szándékát. Akárcsak én valaha! Meglepődtem. Se nem gátoltam, se nem segítettem. Bekerült, méghozzá úgy, hogy csak a harmadik rostánál derült ki, hogy milyen családból indult. Azóta sem zavarom, nem vitázom vele szakmai kérdésekről. Élje mindenki a maga sorsát, csinálja azt, amit teremteni vágyik. Fura lenne, ha mások jönnének rá, hogy valáki hátulról súg neki.

Búcsúzóul ismét figyelmességét köszönöm. Ismét nyomatékolja.

— A legkevesebb, amit megtehettem, hiszen figyelnünk kell egymás értékeire, hogy közelebb kerüljünk, hogy megbecsüljük értékeinket, hogy a visz- szasugárzó humánum révén emberibbek legyünk, sors- és kortársainkhoz.

Nem mondtam meg, hogy nincs meg az a levél. Miért tettem volna, hiszen bennem munkál minden sor. Tovább is adom, akinek lehet, érdemes. Azért, amiért ő vetette papírra ... Pécsi István

87