Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Benkő Gyulával

váltam színésszé, mert sejtettem: nincs szebb hivatás, mint embert mutatni az embernek. Okulásul, tanulságul! Idővel nemcsak az óhaj körvonalazódott, hanem minden részlet is határozott kontúrokat öltött, azaz nem bántam meg azt a sok feladatot, azt a jó néhány évtizedet, amit a színpadon töltöttem, abban a közegben, azon a fórumon, amelytől nyugdíjasként lassan hét éve búcsúztam kollégáimtól — sem lehet elszakadni, mert a kötődés életfogytig rendeltetett.

Arra célzok, hogy nem elégedett meg a pillanatnyi megbízatásokkal, hanem mindig izgatták a szakmai kérdések, a pálya műhelyproblémái. Ezért lett egy ízben a Vígszínház társigazgatója, emiatt tanított 1949—1955-ben a Színház- és Filmművészeti Főikolán, s ez a magyarázata annak, hogy ma sem hagyja nyugodni az alaptéma.

— Nem felejthetem az egykori kezdést. A már említett teátrum nagyszerű iskola volt számomra. Ezt a társulatot 1896-tól az államosításig magántársaság igazgatta, tartotta fenn. Azok direktoroskodtak, akik elfoglaltságukat hivatásnak és nem valamiféle stallumnak tekintették, mint most. Sajnos — tapasztalataikra — vaskos hibát követtünk el — nem számítottunk, azaz a Semmiből óhajtottuk felépíteni a Mindent. Hát ez nem sikerült, s meglehetősen drága árat fizettünk azért, hogy mindenre rádöbbenjünk. Mi csoda gárda indított útnak. Ki ne emlékezne Roboz Imrére, Jób Dánielre, Hegedűs Tiborra, Tanay Ernőre, Komor Gyula dramaturgra? Ök vérbeli pedagógusként bántak velem, s a hasonló korúakkal. Befogadtak, de mértékkel adagolták az elismerést, a lehetőségeket. Ugyanakkor azt is éreztették: számítanak ránk, felesleges türelmetlenkednünk. Ajtay Bandit Szegedről hozták fel, bizalmat szavaztak neki, de nem kényeztették el főszerepekkel. Amikor méltatlankodott, ekként válaszoltak. Még korai.” Nekik volt igazuk. Mindenre megtanítottak. Még azt is előírták: miként illik öltözködni, milyen nyakkendőt dukál hordani. Én különösképp hálás vagyok, mert belső gondoskodásuk révén remek karakterszerepekhez jutottam, s megmentettek attól, hogy megnyerő külsőm miatt szívdöglesztő férfiakat játsszak csak. S az a hallatlanul összeszokott huszonnégy tagú kollektíva, csak néhány név közülük: Bihari Jóska, Makláry Zoltán, Somlay Artúr, Somló Pista, s vendégként fellépő befutott, tudatos alkotók, Bulla, Dajka, Mezey. Épp annyian voltunk, amennyi képességre szükség volt. Senkit sem tereltek mellékvágányra. Mindmáig emlékezetes az a stílusteremtés, amely hozzájárult ahhoz, hogy újabb utakra térjen a hazai színházi kultúra. Nélkülük ma nem létezne korszerű színjátszás!

A gondolatok egyre sorjáznak. Aligha lehetne precízen jegyezni. Szerencsére a magnó gondoskodik a szöveghű rögzítésről.

— Az ötvenes, s a korábbi évek. Megértettem az újat kívánást, a pezsdítő eszmei forradalmat. Kizárólag az egyoldalúság hátulütőitől ódzkodtam, mert ezek miatt sok érték elveszett, elkallódott. 1949 után mindenütt nemzeti színházakat csináltak, olyanokat, amelyek egykaptafára működtek. Az azonos szerkezet maradt, napjainkban kisebb változtatásokkal módosíthatjuk, ám az eredmény vajmi szerény. Hiányzik a tökéletesen funkcionáló mechanizmus, a nagy elődök örökségének kamatoztatása, továbbvitele. A mi mestereink azt tették, megtoldva a hagyatékot az általuk produkált többlettel. Az oktatás? Nem szívesen vállaltam, s később rájöttem: tartózkodásom nem indokolatlan. Tanultam és tanítottam. Hatványozott tehernek tűnt ez a kettő, mivel a fiatalok — s ez érthető — átlagon felüli törődésre vágytak, amit nem kaphattak meg min86