Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Benkő Gyulával
a Hevesi Szemle vendége Az igazi művészet emberibbé formál valamennyiünket Négyszemközt Benkő Gyulával Egyszer kritikát írtam az őt bemutató műsorról. Azért tettem, mert már az első percekben megnyert nyíltságával, okosságával, pontosan fogalmazott, épp ezért mindig célba találó mondataival, rögvest érzékelhető emberségével, s azzal a bölcsességgel, amely csak a tiszta lényekre jellemző. Már vetítéskor elhatároztam, hogy megkeresem. Aztán ezernyi más tennivaló adódott, s az elhatározás a jövőbe szunnyadt. Egyszer levelet kaptam. Ő és felesége írta. Meglepetten olvastam a napjainkban szokatlan üzenetet. Nem a számomra igen hízelgő elismerés villa- nyozott fel — az ilyesféle hívságokon már rég túljutottam —, hanem az, hogy valaki vette az általam töbnyire reménytelenül, de csak makacsul küldött jelzéseket. Amikor találkoztunk az effajta megértést méltattam először. Kérdő tekintete magában hordta a választ. — Jobban kellene figyelnünk egymásra, a másik munkájára szellemi, produkciójára. Mindig azt hirdettem, folyvást ennek hiányát fájlalom. Nem kell tovább ragoznia, máris azonos hullámhosszon vagyunk . . . A hangulatos, a múltat, az ifjúságot is idéző budai családi ház egyik otthonos légkört, sugárzó szobájában így aztán érthetően azt a hajdani ifjút kutatjuk, aki elhatározta, hogy Thália szolgálatába lép. — Említetted, hogy a napokban Gálffi Lászlót láttátok vendégül, kísértétek rendhagyó irodalom órákra. Ezekre bizony nagy szükség volt, van és lesz, mert az egyes alkotások avatott tolmácsolása, esetleg értő elemzése a szép iránti érzékenységet, fogékonyságot kelti fel a tizenévesekben, azt ami napjainkban többnyire a hiánycikklistán szerepel. Egykor aktívan tevékeny kedtek az önképzőkörök. Abban a pesti — elsősorban külkerületi diákokat tömörítő reálgimnáziumban, ahol én gyarapítottam ismereteimet rendkívül eredményesen dolgozott egy ilyen csoport. Természetesen — más literatúra- kedvelőkkel együtt — csatlakoztam hozzá, s voltaképpen itt szerettem, értettem meg az igazán értékes, az emberibbé nevelő műveket. Ebben a környezetben fogtam tollat, s határoztam el, hogy zsurnaliszta leszek. Közvetlenül érettségi előtt — valószínűleg a tehetségesebbek közé tartoztam — a Pesti Hírlap által meghirdetett pályázat első tíz helyezettje közé jutottam, írásbelire invitáltak minket. Vezércikket fogalmaztattak velünk. Lendületesen haladtam, amikor az egyik felügyelő profi kolléga bepillantott kéziratomba, s hüledezve figyelt fel azokra a sorokra, melyek ütköztek az akkori hivatalos, illetve politikai szellemmel. Rám is szólt:: „Drága fiatalember, hagyja abba, csak nem akar rosszat magának?” Hallgattam rá. Alapvető, bennem persze csak ösztönösen munkáló elképzeléseimről nem mondtam le. Azért 85
