Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Miskolci színészekkel Vologdában

sohasem foglaltak el, s így az „őrség” szerep maradéktalanul érvényesült.

Üjabb iparosodás, építkezések az első világháborút követően, főleg a harmincas években, s újból a bázisszerep a fasiszta támadás után. E szikár, hallgatag, sokfajta zordonsághoz hozzászokott emberek mérhetetlenül sokat dolgozhattak, védtek, menekíthettek a II. világháború időszakában, hogy aztán, a győztes befejezés után végigcsinálják a szocialista építés további szakaszait. Erről mindenekelőtt az épületek vallanak, a kezdeti szoc.-reáltól a díszesebb, barokkos-eklektikus szoc.-reálig, középületekben, hatalmas lakótelepekben, bérházakban megörökítve a legkülönbözőbb politikai, társadalmi és művészeti törekvéseket, gazdasági és szociális tendenciákat, gndolkodásokat. Vologda ma nagykiterjedésű, hatalmas térségekkel, utakkal, utcákkal, parkokkal rendelkező, lakosainak számát tekintve a „háromszázezresek klubját” megközelítő város, s futó benyomásaink szerint minden bizonnyal csak az utolsó egy-másfél évtized során jutott el odáig, hogy kezdjen modernebb értelemben is szebb, célszerűbb, otthont is adó lenni. Ennek a jeleként értékelhetjük a régi orosz faházak. kis paloták céltudatos restaurálását, egy részének, ilyetén való megőrzését. a már említett monumentális műemlékek restaurálásának megkezdését.

Vologdának, a megyeszékhelynek nagyipara is van (fém, gép, vegyi és elektronikai, könnyűipari), s ez áll az egész régióra, hogy az a sokat emlegetett bázis- (őrség-) szerep most egészen újszerű értelmezést nyerjen. A megyének van „Dunaújvárosa” is, északnyugati irányban, vagy kétszáz kilométerre odább, és Cserepovecnek hívják. Hajdan néhány ezres lélekszámú városka volt, útban Pétervár és Karélia felé, s itt született Verescsagin, a nagy magyar romantikus-realista piktorokkal összevethető festőóriás, az orosz történelem sok eseményének, a cárizmus végső időszaka „modern” háborúinak, pontosabban ezek borzalmainak pontos megörökítője. Megrázó élmény volt, a nagy háztömbök között megőrzött, restaurált szsülőház-múzeumban megtekinteni az effajta iszonyatokat fényképszerűén megőrző kőrajzokat. A városnak ma 308 000 lakosa van. s egy — nem is jelentéktelen része — már más vidékekről került ide munkásnak, műszaki értelmiséginek. Kohászat, vasipar, vegyi kombinát talál itt háttérre, a szónak minden értelmében. Itteni vendégszereplésünk napján — vagy inkább ennek tájékán — kívánták átadni az ötödik nagykohót, amely színvonalát és méreteit tekintve ebben a nemben a legnagyobb és a legmodernebb lesz a világon. Építői között németek, franciák, hollandok, luxemburgiak és magyarok (!) egyaránt vannak. A város sok és megint különböző korszakokban épített bérházzal, középülettel, művelődési központtal rendelkezik, de a szociális és kulturális infrastruktúra még most kezd kiépülni, ebben az ideológiai titkár tájékoztatása szerint is még nagy a lemaradás. Számunkra is megható, hogy a lemaradás behozásában elsők között is egy színház megalapítására épület és társulat létrehozására gondolnak. A Miniszter- tanács (a szovjet és az oroszországi) már határozott, a megyei szovjet is meghozta a maga intézkedését a színházak létrehozása, irányítása abszolút centralizált, tehát minden legfelülről indul el — igazgatásilag —, hogy aztán a csere- poveci városi tanács „megkapja” a lehetőséget, a kereteket, a kádereket stb. a végrehajtáshoz, a birtokba vételhez. Eddig a vologdai társulat és más — olykor fővárosi — együttesek jártak ide. Jövőre meglesz a megyei filharmónia filiáléja, s majd erre épül a zenés-táncos saját színház együttese. Ez fog beköltözni a mostani ötéves terv folyamán elkészülő színházépületbe. Mindezt akkor mondta el az ideológiai titkár, amikor, jobban mondva ezt megelőzően, nagyon figyelmesen és kedvesen felhívta a figyelmünket a közelben élő rokonokra, a vepszekre, akiknek — bár ötszázan is alig vannak — most próbálnak irodalmi nyelvet, írásbeliséget kialakítani.

Vologda város színházi múltja hagyományokban, eredményekben igen gazdag. 1840-ben jegyzik fel az első olyan színész és rendező nevét, Borisz Szolov- jevét, aki már mai értelemben vett szín- igazgató volt, s megbízatását hosszabb időre kapta. Ezelőtt is jártak truppok, vándorszínészek a városban, ám a név megőrzése is jelzi, hogy korábban csak alkalmi színházelőadások voltak, helyhez kötődő együttes még nem akadt. Az állandó színház művészei aztán bekapcsolták a város kulturális életébe az orosz klasszikus, romantikus és realista dráma nagy sorozatát: 1854-ben színre vitték például a Revizort, majd a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években Osztrovszkij, Szuhovo-Kobilin, Puskin. Gribojedov, Nyekraszov nem egy művét, gyakran szélesebb (országos) körű érdeklődést kéltve. Természetesen sokat játszották a világirodalom különbö83