Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Miskolci színészekkel Vologdában
érzi és vállalja lelkiismeretének parancsait. Köszönjük az ifjú színész-művész tanításait és kívánjuk, sokáig feszítse a soha meg nem elégedés belső és külső kényszere, hogy méltó utódává legyen választott példaképeinek. Nagy Antal Miskolci színészekkel Vologdában (1986. március 22—28.) 1. A várost, az azonos nevő „megyét” nem kevesen ismerik, oda elmenni mégis felfedezésszámba megy. Legendás, ősi orosz föld, egy kissé olyan — elnézést a több tekintetben erőszakolt hasonlatért —, mintha egyszerre Szabolcs- Szatmár megyében, Palócföldön és az Őrségben járnánk. Igazi „belső terület”, sajátos jegyeket is viselő lakossággal (hallgatag, szívós, nagytermetű, edzett, szőke orosz fajta, amely folyamatosan túlsúlyba jutott az errefelé is élő finnugor népcsoportokkal, így a már alig ötszáz lelket számláló vepszekkel szemben), hatalmas sík, csak itt-ott dombos- dünés területekkel, nagy tavakkal, fenyő- és nyírfaerdőkkel (ezek olykor sajátosan keverednek is). A megye területe nagyobb Csehszlovákiánál, lakossága viszont csak másfél millió. A kisebb nagyobb települések olyan messze vannak egymástól, mintha mi — tegyük fel — Miskolcról Budapestre mennénk. Ha lehet egy régió „hivatását”, funkcióját megfogalmazni, akkor Vologdáét imigyen kellene: egyik fontos bázisa, otthona, menedéke, megőrző fóruma, erődje volt az orosz nemzetnek, népi kultúrának, művészetnek, tájakat, világrészeket összekötő kereskedelmével, iparával. Fontos szerepet játszott a középkor utolsó két-három századában, az orosz fejedelemségek egymással szemben vagy egymásért, az orosz állam, nemzet egységéért folytatott küzdelmeiben. Vologda nevét először 1147-ben említik a krónikák, benne idővel Kreml — azaz templom-erőd, vár —, valamint erődszerű monostor (Szpaszo-Priluckij) — épült, több más templommal, faépülettel, kőépülettel, a múlt század során vagy a századfordulón, klasszikus, empire, historizáló, eklektikus, sőt szecessziós stílusban. A régióban ott található még az északnyugati irányban elhelyezkedő Ferapont, az orosz történelemben, de a művészettörténetben is fontos szerepet játszó kolostor-erőd, a Raffaello- kortárs Gyionyiszij csodálatos freskóival, továbbá a sajátos, épületekkel, kisvárosi miliővel, igazi népi színekkel, ízekkel és főleg szeretettel fogadó Kiril- lovo, amelynek minden addig látottnál monumentálisabb erőd-kolostora megint a politikai, állami és művészeti küzdelmek és alkotások nagy korszakait idézi és örökíti meg. S mindez Pétervár- Leningrád magasságában, Karéliától már nem is olyan messzire, sajátos, klimatikus viszonyok közepette, küzdve a természet, a táj valóban zordon adottságaival, szépségeivel is, ha úgy tetszik. A vologdaiak büszkén emlegetik, hogy ugyanakkor ott voltak az Arany Hordát megfékező Donszkoj fejedelem seregében Kulikovnál, harcoltak ők is a lengyel pánok sarcolgató seregeivel, megőrizték a Moszkvától ide menekített értékeket (lám, az Őrség szerepel), ugyanezt tették Napóleon hódító hadjárata, Moszkva kiürítése során. Aztán jöttek a cárizmus utolsó évtizedei, iparosodással, polgárosodási kísérletekkel, megmozdulásokkal, újkori száműzöttek- kel (Vologda adott otthont egy időben Lenin egyik nővérének), majd Vologda ismét hátország is lett az I. világháború időszakában, hogy aztán azzá legyen a forradalom és polgárháború idején, most már az új élet alapozóinak szolgálatában. Lehet, hogy ismereteink nem pontosak, de nézvén a polgárháború különböző, katonai akciókat feltüntető dokumentumait, térképeit megállapíthatjuk, hogy ez egyike ama kevés régiónak. amelyet az ellenforradalmár erők 82
