Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Nagy Antal: Gáffi László az egri középiskolákban

tatással kezdte, amely a kiválasztott irodalmár életének, korának jellemzéséből állt. és átvezetett a művek világába is. Ekkor a tudós tanár állt a katedrán, aki próteuszként változtatta alakját, verset mondott és prózát is játszott felváltva. Rendszerint oldott, kötetlen hangú beszélgetéssel ért véget a produkció, ahol a diákok és tanárok bármilyen kérdésre választ kaptak. Meg kell mondanunk, hogy nem ment mindig zökkenőmentesen. A közönség számára meglepő volt, hogy a színész a színpadon alakult át egyik szerepből a másikba. Ez titkos provokáció is akart lenni: a fiatalság feloldása, aktivizáló bevonása a játékba, így formálni közös tevékenységgé a produkciót. Ennek következtében a nézők és az előadó kapcsolata néha megingott, nem volt mindig meg az az összhang, amely a főszereplőt a teljes erőbedobásra, a fokozott figyelemre sarkallja. Látszott. hogy a nagy művészi gonddal kikísérletezett, megszerkesztett új műfaj — nevezzük így — még nem tökéletes. Ettől függetlenül az volt a benyomásunk, hogy itt valami szokatlan dolog történik:: nem a személytelen sztárt láttuk, aki minden mozdulatával igyekszik mitikus varázsát megóvni, hanem az embert — elnézést a közhelyért —, aki a szemünk előtt „csinálta” az előadást. Követhető példát akart így adni („belőletek is lehet Gálffi László, mert pusztán szorgalmatokon, akaratotokon múlik, hogy mivé lesznek”). A közönség megdöbbent a művész szerénységén, kamaszos esetlenségén — ezt nem is próbálta leplezni a színész —, az óra demokratizmusán (furcsa itt ez a fogalom), és nehezen akarta vállalni a passzív tömegállapot helyett a partneri szerepet.

Mégis hatásosak, eredményesek voltak a fellépések, izgalmasak a záróbeszélgetések, ahol a művész oldottan vallott életéről, folyton arra törekedve, hogy megossza tapasztalatait a fiatalabbak- kal. akiknek szükségük van az életszerű emberi példákra, az eligazító hitre. Gálffi szereti és tiszteli közönségét, ezért képes tanítani, nevelni, személyisége kényszeríti is erre.

A négy előadás summázata így mindenképpen pozitív. Nem azt kaptuk amit vártunk, hanem többet: egy mesterré váló művész kísérletezésének alanyai voltunk, vagy inkább alkotótársai. Erre a megbecsülő tanításra, bölcsességmegosztó vállalkozásra szükségünk van, ahogy az emberiesítő alázatra, toleranciára is.

Üj műfajt teremteni, tágítani a képzeletbeli falakat, a használni akaró léleknek munkát, feladatot adni, keresni a hiányok kitöltésének lehetőségeit: ez a művész feladata. Méginkább igaz megállapításunk az olyan emberekre, akiket ezrek figyelnek, akik sztárok. Ennek az állapotnak nemcsak előnyei, hanem komoly kötelezettségei is vannak. Számunkra egyértelmű, hogy az önmagával is kritikus és kegyetlen, szorgalmas és kitartó Gálffi László hasznosan és humánusan sáfárkodik népszerűségével, át81