Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Nagy Antal: Gáffi László az egri középiskolákban
• Színház Színész a katedrán A művészet önkifejezés, tanítás és gyönyörködtetés egyszerre. Bármely formájával találkozva tapasztaljuk ezt, ahogy az is szembeszökő — történetileg vizsgálva a művészetek módosulásait —, hogy a változások rendre a pontosabb, kifejezőbb tartalmi-formai irányok felé mutatnak. Az igazi műalkotás esztétikai értéke nincs korhoz kötve, mert a kifejezett, megfogalmazott, ábrázolt téma mindig általános emberi kérdés is. Bármilyen módon alakul, színesedik a művészetek műfaji világa, mindig ez a problémakör húzódik meg mögötte. A művész elemi törekvése az éppen adott társadalmi valóság következtében fölmerülő emberi kérdéseknek, leselkedő veszélyeknek a feltárása, magatartási minták fölmutatása. Az alkotó, éppen ezért, egy lépéssel mindig a világ előtt jár, többet tud, sejt. érez, mint egyszerű kortársai, s ez folytonos megnyilatkozásra. alkotásra serkenti. Nem tiszteli, tisztelheti a bevett formák, törvények tabuit — ..A törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol” —, szakadatlanul az új igézetében él. Ez nemcsak az irodalomra, képzőművészetekre, zenére igaz, hanem a színművészetre, filmre, fotóművészetre is. Elég. ha Fellini, Bergman vagy Fassbinder nevét említjük, akik átalakították, kibővítették a filmezés határait, de hivatkozhatunk színészekre is, akik játékstílusukkal, személyiségük varázsával próbáltak, próbálnak többet, mást mondani. Az ő lehetőségeik korlátozottabbak, mert készen kapott műalkotásokkal kell dolgozniuk, s az alkotó és a rendező koncepcionális elvárásainak egyszerre kell megfelelniük. Ezért is vonják kétségbe sokan a színészet művészet-jellegét. Az önkifejezés korlátái itt oly nagyok, annyira kötöttek és szabályozottak, hogy csak a legnagyobbak képesek művészeti alkotásokká emelni egy-egy szerepet, alakítást. Nem véletlen, hogy színészeink a színpad és a film mellett más irányokba is Gálffi László az egri középiskolákban orientálódnak, olyan műfaji formákat teremtenek, használnak fel, melyben szabadabban mozoghatnak: verset mondanak, énekelnek, humoros esteket szerkesztenek stb. Az sem ritka, hogy más művészeti formák irányába nyílnak ki (elég itt utalnunk a verset író Lukács Sándorra, Kibédi Ervinre és Bodrogi Gyulára). Gálffi László, a Vígszínház fiatal művésze Latinovits, Mezey Mária és mások nyomdokain igyekszik a színész-művész sajátos alkotásformáit tágítani, egyéniségének, tehetségének megfelelő művészi formákat kialakítani. Nem elégíti ki a színpad és a film — nem azért, mert lenézi, kevesli ezt az alkotásmódot, hanem azért, mert mást, többet akar, ösz- szetettebben értelmezi a színészhivatást. Legújabb vállalkozását „rendhagyó irodalomórának” nevezi, ő „találta ki” ezt a sajátos műfajt, amely a tanári közlések és a színészi előadás egyidejű ötvözését takarja. A fiatal színész meglepően járatos az irodalomtörténetben, és megvan az a személyes adottsága, amely nagyon sok pedagógusból hiányzik: úgy tud verset értelmezni, elemezni, hogy azok nem korhoz kötött esztétikai, tartalmi értékeit kiemeli, a hallgató így folyton úgy érzi. hogy „róla van szó, a költő az ő gondjait fogalmazza meg”. Ezt a hatást erősíti a színészi játék, amikor a tanár elszavalja, eljátssza a művet; mintegy életre kelti a költőt, a Gálffi-féle Villont, Rimbaud-ot, Csehovot, Shakes- peare-t. Áprilisban Egerbe látogatott el Gálffi László — a szervezés és lebonyolítás a Hevesi Szemle és a megyei tanács művelődési osztályának az érdeme -, s négy rendhagyó irodalomórával színesítette a középiskolák néha egyhangú, eseménytelen napjait. A színész céljai szokatlanok voltak: tanítani, előadást tartani, szavalni és beszélgetni egy rövid órahossza keretében. Az órákat rendszerint rövid eszmefut30
