Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Hevesi Szemle, Galéria

honthy Jenő e tekintetben nem választja a kényelmesebbik utat, nem enged az élénk színek csábításainak, festményeit nem kárhoztatja az ellobbanó tűzijátékok kérész életére. A szemkápráztató szórakoztatás helyett tartós benyomást kíván kelteni, mert jól tudja, hogy a gazdaságosan adagolt színes érzékietek őszinte emóciókat válthatnak ki, ha a tiszta szívű festőtehetség kezén vallomássá nemesednek, látomássá hevülnek.

Kishonthy Jenő ifjú tanítványa, Zsámbok Péter is mestere nyomán halad az emberábrázolás feladatainak teljesítése közben. Lelkiismeretes fejtanulmányok elvégzésével megszerezte azt a szakmai biztonságot, ami nélkülözhetetlen a művészi igazság kimondásához, a jellemek, a lelki tulajdonságok megértéséhez. Zsámbok Péter így már fiatalon megtanulta, hogy a rajz és a szín nem csak arra való, hogy a látottakat reprodukálja, hanem elsősorban az együttérzés kinyilvánítására, a szépség, a jóság utáni vágy kimondására.

A HEVESI SZEMLE GALÉRIA országos adósság törlesztésére vállalkozott, amikor második kiállítására az egri múzeum raktárából kiemelte Borics Pál (1908—1969) legvonzóbb szobrait. Képzőművészetünk közelmúltjának egyik eredeti tehetsége volt ez a „siroki kőnyűvő”, aki a Mátra-alja híres kőbányájában sajátította el a díszítő szobrászat mesterségbeli készségeit. Később a fővárosba került, ahol a legkeresettebb sírkőműhelyek jónevű szak- alkalmazottja lett. Budapest a folyamatos foglalkoztatottság mellett rendszeres továbbképzését is lehetővé tette. Hét éven át járt az Iparrajz Iskola tanfolyamaira. Hivatásos szobrászművésszé lett, a szó szoros értelmében, aki a magyar plasztikai művészetek megújítói közé tartozott. Úttörő érdemű halhatatlanjaink, Beck Ö. Fülöp, Medgyessy Ferenc a század első felében vezették vissza szobrászatunkat a mellőzhetetlen műfaji törvényszerűségek esztétikai bázisára, a nemes anyagok megmunkálásához szükséges szakszerűség platformjára. Ebben a folyamatban Borics Pálnak is része volt. Szinte beleszületett a mészkövek (márványok) világába, úgy dolgozott velük, mintha megformálásuk nem okozna neki fáradságot, pedig soha nem használt villanyvésőt, gépi mechanizmust. Annak idején, mint kőfejtő is acélrúddal, kalapáccsal bontotta a siroki várhegy oldalát.

Monográfusa, Ecsery Elemér jogosan nevezte őt „köves” embernek, aki „kőben gondolkodik”, bár bronzba, ólomba öntött szobrai is jól idomulnak végleges kivitelezésük anyagának a természetéhez. Egyéni stílusát azonban a kőszerűség határozta meg, fémplasztikái ugyan lendületesebbek, de felépítésükben így is felfedezhető a nehézségi erő, a körültekintő mintázás jelenléte. Figurái, kompozíciói súlyosak, szűkszavúak, nem mintha a kő ellenállása valamiként is meghátrálásra kényszerítette volna Borics Pált, sokkal inkább arról van szó, hogy nagyon is tisztában volt a szoborkészítés technológiai feltételei által szabályozott művészi különösséggel. A zárt tömbök feszes összetartása, az idomokká átírt eszmények nagy horderejű általánosítása még kisebb méretű műveit is monumentális léptékűvé, jelképes érvényűvé növeli. Pedig tárgykör szerint mindig is megelégedett a köznapi indítékokkal, kévekötők, fűrészelők, favágók, halászok, kendertilolók munkája, anyák és névtelen hősök előtti főhajtással. Ideje lenne, hogy tragikus halála után tizenöt-húsz esztendővel özvegye ajándékából — a művész végakaratát tiszteletben tartva — létrejöjjön siroki emlékmúzeuma.

Pogány ö. Gábor

79