Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - HAGYATÉK - Szecskó Károly: Az egri főiskola büszkesége volt

tének. Ismert volt számukra, hogy több élő nyelvet beszél, még több nyelven olvas, ezeken kívül számos holt nyelvnek is birtokában van. Alázattal könyvelték el magukban ritkaságszámba menő bámulatos memóriáját, és a gondolkodásban tapasztalt nem mindennapi logikai készségét.

Szerény embernek ismerték meg, aki nem tört kitüntetésre és magas állásba, nem volt karrierista. Mindent a tartalomnak rendelt alá, a külső formaságokkal keveset törődött.

Tanszékvezetője Szántó Imre 1958. június 10-én kelt jellemzésében az alábbiakat írta róla: „...nagy nyeresége lesz a történelmi tanszéknek, de magának a főiskolának is, ha Hahn Istvánt a lehető leghosszabb ideig megtudja tartani Egerben.” Molnár József nyugalmazott főiskolai tanár, egykori kollégája a közelmúltban ezt mondta róla: „Nagyon sokat tanultam tőle.”. Bihari József nyugalmazott főiskolai tanár, akivel testilelki jó barátok voltak, így vallott róla: „Közös barátság kötött össze vele, szellemes, okos ember volt.” A botanikus Hortobágyi Tibor, nyugalmazott egyetemi tanár ekként vélekedett: „Becsületesnek, jószándékúnak, tisztelettudónak ismertem. Széles tudása révén mindig élmény volt a vele való találkozásom ...”

Idézek tanítványai véleményéből is. Hanus István, az egri 6. Számú Általános Iskola igazgatóhelyettese ezt mondta róla: „A távoleső ókort a diákjaiba oltotta.” Tálas László, a Szolnok Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója így emlékezett: „Előadásai, szemináriumai élményt jelentettek, fölényes tárgyi tudása, finom iróniával átszőtt előadásmódja miatt.”

Ne vegye az olvasó szerénytelenségnek, ha személyes élményeimről is szólok. 1957. őszén kezdtem el tanulmányaimat a főiskola magyar—történelem szakán. A felvételi vizsgán különösen történelemből elért szép eredményem híre eljutott hozzá is, és ezt az első óráján közölte is velem. Látva a történelem iránti érdeklődésemet és szorgalmamat, többször is buzdított.

Sorsom alakulását Egerből való elkerülése után is figyelemmel kísérte. 1960 áprilisában Szegeden, amikor a II. Országos Diákköri Konferencia keretében előadást tartottam, többször beszéltem vele. Mint egykori tanítványát mutatott be Száldeczky-Kardos Samunak és az azóta elhunyt Horváth István Károly klasszika—filológusnak. Meghallgattam a bölcsészettudományi kar nagy

előadótermében a holt-tengeri tekercsekről tartott előadását is, amely a témában feltehetően az első volt Magyar- országon. Elmentem annak a szekciónak az ülésére is, amelynek ő volt az elnöke. Itt fel is szólaltam, amelyet ő örömmel fogadott és összefoglalójában kitért az addig már megjelent írásaimra is.

Személyes törődésének szép jele volt, hogy közbenjárt a pesti bölcsészkaron tanulmányaim folytatása érdekében. Életem azonban máshogy alakult. A főiskola elvégzése után a verpeléti általános iskolához kerültem. Szerencsére azonban a levelező tagozaton folytathattam tanulmányaimat.

Egyetemi éveim alatt minket nem oktatott, s nem is vizsgáztam nála. Nagy meglepetésemre szolgált azonban, hogy 1962-ben a folyosón felismert, s miután nevemet említette, beszélgetésbe elegyedett velem. Tanulmányaimhoz sok sikert kívánt. Ezt követően csak 1964 őszén találkoztunk ismét. Ekkor egy személyes ügyben kerestem fel tanszéki szobájában. Kértem, hogy támogasson a nyíregyházi tanítóképző által meghirdetett állás elnyerésében. Minden bizonnyal nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült.

Bár ezt követően többé személyesen nem találkoztunk, munkásságát, mint volt tanítványa, állandóan figyelemmel kísértem. Nagy élmény volt számomra könyveinek és tanulmányainak olvasása, rádióelőadásainak hallgatása, a tv- előa dúsainak megtekintése. Éppen ezért okozott számomra mély megdöbbenést 1984-ben váratlan halála.

Bár cikkem témája Hahn István egri éveinek bemutatása volt, a kép teljessé tétele megköveteli élete későbbi útjának legalább vázlatos bemutatását. Miután a szegedi egyetemre került, ezzel párhuzamosan tovább oktatott a pesti Tudományegyetem bölcsészettudományi karán is. 1963-ban Marót Károly halála után ő lett a ókortörténeti (görög—római) tanszék vezetője. Az 1960- as évek elejétől az ELTE-n töltött évtizedei tudományos munkásságának legeredményesebb időszakát jelentik. Itt vált a magyar ókortudomány egyik legkiválóbb képviselőjévé, nemzetközileg elismert tudósává. Életének e korszakában több könyve és számos tanulmánya jelent meg magyar és idegen nyelveken egyaránt. Könyvei közül a legnépszerűbbekké váltak: Az időszámítás töténete (1960), Az ókor története (1967), Istenek és népek (1968, 1980). Naptári rendszerek és időszámítás (1983).

74