Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Sárhegyi István: Szakemberek a magyartalanításról
— Igen. Akár a gimnáziumiakra, akár az általános iskolaiakra gondolunk, jogos a megállapítás, rendkívül sok, szép, érdekes, értékes dolgot tartalmaznak. Ezekre lehet — és kell is építeni. Mindez nem jelenti azt, hogy később — a jobbítás szándékától vezérelve — ne tökéletesíthetnénk azokat tovább. Hiszünk benne, hogy a kollégák megértik: nem lehet célunk, hogy „közepes’’ tankönyveket gyártsunk, hiszen egy iskolában sem csak közepes diákok vagy középszerű tanárok találhatók. — A középszer említéséből szinte következik a differenciálás problematikája ... — Úgy van. A differenciált felkészítés — de nevezhetjük felzárkóztató vagy tehetséggondozó oktatásnak — cseppet sem elérhetetlen, megvalósíthatatlan vágyálom. Igaz, nem könnyű, mert matematikában ott vannak a különféle nehézségi fokú példák. Ezek megoldásakor azonnal lemérhető, hogy melyik tanuló mire képes, meddig jutott el. Nálunk viszont a legfontosabb — az irodalmi érzékenység — nem jut felszínre ilyen egyértelműen. De az biztos, hogy amelyik tanár igazán magáénak érzi a tárgyat, az egy adott osztályban el tudja különíteni a gyerekeknek — mondjuk — három csoportját. A többi már csak az ötletességén múlik. Számtalan variációt el lehet képzelni. Miért ne adhatnánk például különféle házi feladatokat a diákoknak? — Ha már a módszertannál tartunk ... Gyakorta hallunk vitákat a különböző munkaformákról. Az irodalomtanításnál melyik a legcélravezetőbb? — Itt is ugyanaz a helyzet, mint más tárgyaknál. Bizonyos esetekben a frontális osztálymunka a helyes, más alkalommal viszont mást kell csinálni. Ez mindenkor a tanárok megítélésétől függ. Az azonban tény, hogy át kell törni azt a bizonyos „kérdés-felelet” játékot. Égetően szükség van arra, hogy a gyerek a tanártól is halljon dolgokat, mert a szép tanári beszéd — szóljon az akár az író életéről vagy az illetőnek a műhöz való személyes viszonyáról — semmi mással nem pótolható. — Ismét a pedagógusokhoz, — az igazi egyéniségek kivételes szerepéhez jutottunk el. S ilyenkor előbukkannak a kételyeim, mert a terheket — ahogyan azt önök is érzékeltették — én is hatalmasaknak látom. Ennek ellenére egész beszélgetésünk alatt azt éreztem, hogy mindhárman optimisták a jövőt illetően. Vagy tévednék? — Nem, nem téved. Bizakodásunk legfőbb alapját az adja, hogy kollégáink zöme igazán lelkesen végzi a munkáját. A ’78-as tanterv pedig — friss szellemiségével — ehhez további segítséget nyújt. Most csupán egy csöppnyi nyugalom szükségeltetik, hogy ez az eredendően új kiforrjon. Vannak feszültségek, sőt lesznek is, de ezeket — az eredmények érdekében — vállalni kell. Ma még tanulva tanítjuk az új tantervet — írta egy kolléganő. Igaza van. Ehhez csak annyit tehetnék hozzá: ez a közös tanulás a majdani sikerek legfőbb záloga lehet. Sárhegyi István 55
