Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Sárhegyi István: Szakemberek a magyartalanításról

mindenkor a tökélyt keresni, de az igenis fontos, hogy a gyerekeket arra szoktassuk : legalább a nagyobb írásaikat készítsék el megfelelően, igényesen. Persze ma — amikor a jelentések tucatjait kell gyártani mindenkinek — ez nem könnyű.

— Elmondom az egyik tapasztalatomat. A tanárképző főiskolán mnidenki- nek — bármilyen szakos — kell tanulnia nyelvművelést. Ez a helyes törekvés — enyhén szólva — kudarcba fulladt. Még a magyar szakosok sem veszik komolyan ... Mit várhatunk a többiektől?

— Hadd fogjam meg másik oldalról a dolgot. Ügy vélem, ebben a vonatkozásban maga a nyelvtudomány adósa a pedagógusképzésnek. Nem hiszem ugyanis, hogy ne lehetne érdekeltté tenni a testnevelőt, a fizikust vagy a matematikust abban, hogy behatóbban foglalkozzon saját tárgya nyelvi felépítésével, nehézségeivel. Azonban ilyes speciális program egyelőre nincs. Gondot okoz ez a szakközépiskolákban, a technikusképzésben is, mivel ott nemcsak arra kellene felkészíteni a diákokat, hogy az anyanyelvűket általában tudják használni, hanem arra is, hogy a szaknyelvük fortélyait elsajátítsák. Végtére is — középvezetőként — egyik alapvető munkaeszközük a nyelv lesz. Meggyőződésem, hogy a tanárok azokat az ismereteket — megfelelő anyagok birtokában — közvetíteni tudnák.

Englóner Gyuláné dr., az OPI munkatársa, az általános iskolai — felső tagozatos — irodalom tantárgy gondozója:

— Úgy hiszem, hogy az 1978-as változtatásokra feltétlenül szükség volt. Indokolta ezt — többek között — a tudomány, a pedagógia előrehaladása is. Természetesen tény, hogy a megelőző tantervekhez képest szokatlanok voltak az új törekvések. ’78-at talán azzal lehetne jellemezni, hogy a megszüntetve megőrzés tanterve. Megmaradt például egy seregnyi régi szemelvény, de sok új is helyet kapott. A mostani elképzelések persze felvetettek jó néhány problémát is. A könyvekben ma már szerepel a régi magyar irodalom is. A tanároknak ezzel is meg kell birkózni. A másik gond a tanterv szerkezetéből adódik. Közismert, hogy vannak törzs- és kiegészítő anyagok. Addig ilyen nem létezett. Pedig ez jó elgondolás, hiszen egy osztály harminc valahány tanulójánál lehetetlen egyfajta irodalmi műveltséget kialakítani. Csakhogy a kollégák nem mindig élnek a választás lehetőségével, hanem — azzal a jelszóval, hogy „csak baj ne legyen” — mindent meg akarnak tanítani. Ez viszont feszültségek forrása, mert az idő rettenetesen szorít.

— Az új szemlélet nem követel meg egy másfajta irodalomtanítási gyakorlatot is?

— Dehogynem. Azelőtt főként az ideológiai tartalmak kibontása volt a cél. Ha ezt valaki megoldotta, akkor minden rendben volt. Ma az a követelmény, hogy a gyerek azt tudja, egy-egy mű mitől szép, megértse, hogy a belőle kiváltódó érzések mitől és hogyan keletkeztek. A tankönyv is olyan kérdéseket próbál feltenni, amelyek elősegítik a műalkotások létrejöttének megismerését. A képességfejlesztés is átértékelődött. Régen egyszerűen beírtuk a naplóba: olvasási képesség fejlesztése stb. Az új tanterv azt szorgalmazza, hogy ezek a művek értékeinek megvilágosításával párhuzamosan fejlődjenek. A könyvekben manapság kevesebb az összefüggő — otthon megjegyezhető, megtanulható — szöveg. Előtérbe kerültek a kérdések, feladatok. A cél az, hogy ezeket alkotó módon használjuk fel.

— Azt érzem a szavaiból, hogy elégedett a megreformált tankönyvekkel . . .

54