Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Sárhegyi István: Szakemberek a magyartalanításról
— Kétségtelen. A társadalmi kommunikáció szerkezete lényegesen módosult a korábbiakhoz képest. Ez abban is jelentkezik, hogy a gyerekeinknek — bárhová is kerüljenek, bármilyen munkahelyen is dolgozzanak — mindenképpen emberekkel kell foglalkozniuk. Ez kommunikáció nélkül elképzelhetetlen. Sőt, ha élesebben akarok fogalmazni, akkor azt mondhatom: egy adott egyén társadalmi sikeressége jelentősen függ attól, hogy milyen a kommunikációs készsége. Vegyünk egy példát. Van két illető. Egyforma tudással, emberséggel, szorgalommal, tartással rendelkeznek. Melyik fog jobban érvényesülni? Szinte bizonyosra vehető, hogy az, amelyiknek jobb a „beszélőkéje”. S még valami... A demokráciának ez csak az egyik oldala, hogy valamely témáról tudok-e valamit mondani. A másik az, hogy ezt milyen hatásosan, kifejezően, szépen teszem. — Apropó, szépség . . . Ön szerint miért van az, hogy az idősebbek, az előző generációk tagjai választékosabban, igényesebben beszélnek, mint mi, az utódok? — Ök még a régi típusú gimnáziumokba jártak. Ott kevesebb volt a kifejezetten anyanyelvi oktatás, ám bizonyos szövegtípusok elemzését, mintáit — például a szónoki beszéd — megtanulták a latinban vagy az „élő” idegen nyelvekben. A stilisztika, retorika, grammatika nem volt más, mint ennek a szintézise és az anyanyelvre való alkalmazása. Az ilyen kérdésekkel való foglalkozásra jutott idő bőven, hiszen sokszor majd az összes óraszám felét ez tette ki. Mindennek nyilvánvalóan pozitív hatása volt. Más kérdés, hogy szerintem ma a közoktatásban tisztázatlan, hogy egy-egy ismeretkör mire jó. Témánkra adaptálva ... Nem pusztán a nyelv használatát kell fejleszteni, hanem a nyelvre vonatkozó ismereteket is gyarapítani. Tudniillik a nyelvekben sok olyan sajátos logikai forma létezik, mellyel nem birkózik meg sem a matematika, sem a fizika vagy a kémia. Egy jó ideje köztudomású, hogy a logika és a nyelv tudománya valahol egymásra figyelve fejlődik. Ez jelzi is tárgyunk alapvető szerepét. De ezt mi gyakorta nem akarjuk észrevenni. így aztán leragadunk a tankönyvi, tantervi anyag megtanításánál... — A kolléganője heroikus küzdelemről szólt. .. önnek is ez a véleménye? — Igen. A kommunikációs képességek fejlesztése iszonyatos munkát kíván tőlünk. A sikerhez ugyanis az kellene, hogy minden tanulónál felmérjem: milyen szinten áll, mik a hiányosságai, hol kellene előrelépnie. Ennek ismeretében pedig kialakítani egy — szinte személyre szabott — stratégiát. Jelen körülmények közepette erre nincs mód. Márpedig a legújabb pszichológiai kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy egyes nyelvhasználati sémák ismerete elengedhetetlen a különféle ismeretanyagok megszerzésekor. A végső megoldást talán az adhatná, ha az anyanyelvi nevelés nem csupán a mi tárgyunk feladata lenne. Az iskola minden „porcikáját’’ ennek szolgálatába kellene állítani, a tanárok beszédétől kezdve egészen a gyerekek kezébe kerülő anyagokig. Mert a jó példa „ragadós”... Sajnos, a mai iskola még képtelen megfelelő nyelvi mintákat nyújtani. — Amikor Gyürei tanárnő arról beszélt, hogy ma kevesebbet olvasunk, ön szorgalmasan jegyzetelt... — Valóban, mert nem teljesen értek egyet vele. Nem úgy látom, hogy a mai ember kevesebbet olvas. Inkább azt mondanám, másképp. Felületesebben, trehányabban. Ez aztán rögződik. Az írásuk tempója, mennyisége is növekedett. Egy pillanatra kanyarodjunk vissza elődeinkhez ... Ök arra törekedtek, hogy a kezük alól kikerülő írásmű tökéletes legyen. Nos, szerintem nem kell 53
