Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes a magyartanítás jelenéről és jövőjéről
• Pedagógiai műhely „Szemléletváltásra van szükség...” GAZSÓ FERENC MŰVELŐDÉSI MINISZTERHELYETTES A MAGYARTANÍTÁS JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL Nem szeretem az előírt menetrendű, a garantáltan hagyományos, a proto- kolljellegű interjúkat. Különösképp ellenzem akkor, ha beszélgetőpartnerem érvelő, gondolatgazdag, vitára kész személyiség, aki nem húzódozik attól, hogy szembenézzen a kényes kérdésekkel. Gazsó Ferenc, művelődési miniszterhelyettest ilyen egyéniségnek ismertem meg, ezért határoztam el, hogy visszaadom, valamilyen formában érzékeltetem a vele folytatott diskurzus hangulatát, légkörét is. Áttekintettük egész oktatási rendszerünk jelenét és jövőjét. Folyóiratunk egyik tavalyi számában kapott helyet ez az összegzés. Ekkor — s ez természetes — nem taglalhattuk mélyenszántóan a részlettémákat. Így aztán abban állapodtunk meg — mindmáig hálás vagyok az előlegezett bizalomért —, hogy alkalmanként publikálom ezeket. Mint most az egyik közérdeklődésre számottartó mozzanatot... A neuralgikus pontoknál kötöttünk ki, köztük is a leglényegesebbnél, a magyartanítás nem éppen szívderítő helyzeténél. Expozícióként személyes tapasztalataimat idéztem, méghozzá mindenfajta kendőzés nélkül fogalmazva meg mondandómat: — Véleményem szerint e téren a legaggasztóbbak a bajok. Lassan tíz esztendeje annak, hogy évenként egy-két helyütt érettségi elnökséget vállalok, mindenekelőtt azért, hogy közvetlenül érzékelhessem a Valóság egyértelmű, félre nem magyarázható jelzéseit. Impresszióim lehangolóak. Ezek alapján vallom azt, hogy a magyartanítás nem éri el célját. A diákok bifláznak, precízen idézik az egyes művek tartalmát, de fogalmuk sincs eszmei töltésükről, cselekvéseinket befolyásoló érzelmi impulzusaikról, léleknemesítő voltukról, napjainknak küldött üzenetükről. Képtelenek arra, hogy analizálják az egyes alkotásokat, feltérképezzék esztétikai, formai köntösüket. Ráadásul szóbeli megnyilatkozásaik is fédresikeredettek, mondattorzóik meghökkentőek. Írásban szintén tétovák: halmozzák az alapvető stílushibákat, s ezeket a tanár vagy nem veszi észre — az felkészültségbeli probléma —, vagy nem óhajtja meglátni. Társaimhoz hasonlóan többnyire kompromisszumot kötök én is, hiszen jókora felhördülést keltene az, ha egy osztály jegyeit két kalkulussal leszállítanám, illetve azt javasolnám a vizsgabizottság tagjainak. Ezért marad minden a régiben. Mi a véleménye minderről? Ön szerint meddig tartható az az állapot, amely szentesíti, hogy a vétkesek közt nem cinkos, aki néma, s az, hogy a kétségkívül hibáztathatok bakijairól mindannyian hallgatunk? 47
