Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Nagy Antal költeményei
NAGY ANTAL Idegenül Ó, ez a város nem otthonom, nem fájnak völgyei s (lombjai, nem sírja magát utánam Arábiába érthetetlen lelki ösvénye, havas útjai. Nem vártam semmit tőle, jó adóhivatalként nem is adott, nyitott lélekkel jöttem ártatlan, metszetthasú állat voltam és pőre, mint a tiszta gondolatok Még kérhetem de nem teszem Még mérhetem de nem merem Még átölel de testtelen Még énekel de nem felel Akár a föveny ágya befogad éjszakára tesíe és testem tárna zuhanó fények árja Most jön a hajnal megint valakit köszönt a karja kézfogás esörren és int elvetél készakarva Az egeket végül befalazták mind, és már magam sem emlékezem, kirekesztve állok s várok az időben és térben: megjuhádzott vér az érben. De vár valahol Arábiám is, sárga, halott homokja nekem oázis, véreim bokra, mit körbenőtt a város, s ujjaimmal a várfal repedéseit vakon tapintom vagy ütődöm falba, akár tehetetlen, megjuhádzott vér az érfalakba. Szegmentumok Macskakő nyávog ugat látom az eget Testetlen lélek csihol új tüzeket Elpihen súlyos öklöm darabokban Kontúrok úsznak lassan Majd újra jön az éj talán kopog e halotti tanyán s arcukon új mezőt növeszt szörnyű édesanyánk 38
