Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szakonyi Károly: Egy magyar Stockholmban
Egy magyar Stockholmban Szűts Gábor most 58 éves. Svédországban él, Stockholmban, csaknem harminc esztendeje. Barátom ő, akivel együtt gyerekeskedtünk. Néhány éve újra felvettük a kapcsolatot, ha Pestre jön, meglátogat; leveleket ír, telefonál a messzi északról. Mielőtt kiment, a budapesti műegyetemre járt, oda- kinn egy olajtartályokat felszerelő cégnél dolgozik, jól él, beutazta üzleti tárgyalásai során a fél világot, otthon van a híres szállodákban vagy a kis hotelokban, de leginkább idehaza szeretne otthon lenni. Tulajdonképpen nem is tudott elszakadni ettől a földtől — és főleg ettől a nyelvtől. Nem beszél akcentussal, mint sok külországba telepedett hazánkfia; Szűts Gábor tökéletesen őrzi anyanyelvét, bizonyára azért, mert — ír. Amikor először felkeresett, könyvet dedikált nekem, magyar nyelvűt, egy különös regényt; egy furcsa szatírát, az Egy kerék híján című művét. Nyugat-Németországban jelent meg; főhőse egy bizonyos Szimpátczky, akivel bonyolult és falrengető dolgok esnek meg; mulatságos, szellemes, nyelvi bravúrokkal teli munka, (a folytatása is elkészült azóta) — mondhatnám, avantgarde írás, filozófia humorba ágyazva, groteszkbe csomagolt elmésség az emberiség apróbb-nagyobb dolgairól, lehetőségeiről és lehetetlenségeiről. Politikától mentes, de mégis politizál: az emberi békesség útját-módját keresi. Leginkább azt csodáltam, hogy ott, ahol egy író idegen hangzás-tengerben él, hogyan tudja ilyen játékosan használni; ilyen természetesen felidézni, ilyen bonyolultan kiaknázni az anyanyelvét. Szűts Gábor úgy ír magyarul Stockholmban, mintha csak Pesten élne. Egy távoli, északi faház szobájában készülnek ezek a művek. Például a Vasarely-album. Szűts egyik évben kezembe nyomott egy füzetet: Vasarely képeire írt (bök-) költeményeinek gyűjteményét. A füzet egyik oldalán a Mester valamelyik munkája, a másik oldalon Szűts verse, vagyis a kép szavakba foglalt mása. Vasarely hálából egy dedikált képet küldött a szerzőnek. Magyarul írta a köszöntő sorokat, természetesen. Szűts Szimpátczkyját, meg a Varasely-albumot más hozzám juttatott művek követték. Novellák. Elbeszélések. Érdeklődéssel olvastam valamennyit. Más hangvételű írások voltak ezek, mondhatnám, realisták, ám mégsem azok. Különös világ csapott ki ebből a prózából. Álom és valóság, de még pontosabban: képzelet és valóság kavarodásából alakulnak Szűts történetei. Vajon hol esnek meg ezek a históriák; az ember körül, vagy az emberben? Fantázia-e csupán minden, vagy a hétköznapok ilyen abszurdok? Szűts leginkább az első szám első személyt használja, ezért vallomás- szerűek a munkái. A vallomások első benyomásra terjengősek, annak tetszenek, de aztán kiderül, hogy szükség van a történet ilyen lassú kiteregetésére : ezek nem cselekményességükkel, hanem lélektani pontosságukkal ható elbeszélések. Egy pszichiáter alaposságával követi nyomon hőseinek minden mozdulatát, szavát. Amikor elolvastam novelláit, az volt az érzésem, hogy a svéd atmoszféra nyomta rájuk a bélyegét: kicsit lefojtott, fénytelen, hűvös, szenvtelen légkört éreztem, mint amilyenek Észak gránitkövei. Éppen ezért meg is lepődtem, amikor egyik-másik szereplő magyar hangzású nevét 39
