Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai (esszé)

szabadosság, az általános tegeződés. De nem nagyszerű, hogy megszabadultak a nemi tabuktól, a nemibetegségek és az abortusz, leányanyaság szorongásától? A tegezés pedig nem demokratikus-e (az angol nyelvben sincs külön Ön és te — pontosabban: épp az ellenkezője van a tegezésnek, csak az Istent tegezik,

imában.)

Az épp harminc éve Szárszón Kasszandraként fölszólaló Németh László, miután sajna sokban igaza lett, 1956 októberében még a Rákosiék alatt végbement fejlődést is pozitívan ítélte meg és telve volt optimizmussal. Miért ne kö- vethetnők ma több okkal ebben? Mert a születésszabályozás vészes következményei is lehetnek időlegesek. Még nagyobb jólét újból föléleszti a személyes folytatás, a nagyobb család igényét (mint ez nyugaton már több országban megtörtént). A jólét, hiába kostatáljuk vészes kispolgári tüneteit, hosszú távon meg is szelídít, előbb udvariassá, aztán — erkölcsössé tesz. De azt be kell látnunk, hogy a technika és jólét megkerülhetetlen, az érdek az — akár a közösségi — erkölcs előtt jár.

Az orvos-író Németh neve eszünkbe juttatja a fejlődés, technika sajátos formáját: az orvostudományét, gyógyászatét. Már volt szó az élet mennyiségének növekedéséről az életkor kitolódása révén, s ehhez hozzá kell fűznünk: nemcsak „haszontalan nyugdíjasok, vagy éppenséggel „elfekvők” lesznek az idősebbekből, hanem sokkal nagyobb számban az életet élvező és még őszen, életük őszén is alkotó, közösségi emberek is, akik — mint mindenki — még betegen sem szenvednek annyit, mint korábban, mert van hatékony fájdalom- csillapítás és vannak korszerű nyugtatok, altatók (jómagam gyógyszerész vagyok ; negyven éve még csak elképzelni sem tudtuk a trankvillánsok nem hülyítő, könnyen lebomló, tehát másnap alig érezhető, nagyszerű gyógyszercsoportját), újfajta hatékony vérnyomáscsökkentők, nem is szólva az antibiotikumok flemingi csodájáról. Közben gyakorlatilag nincs többé tébécé és szifilisz. Zsúfolt és csak elvben ingyenes rendelők, magukra hagyott (mert gyermeket nem nevelt? vagy külföldre szalasztott? — olykor ők maguk is hibásak ...) öregek persze jócskán akadnak; elfekvők is, szociális otthonnak becézett olykor lnfernális szegényházak, ahová mégis protekció kell a bekerüléshez, kis nyugdíjak és így tovább — mindez szintén tömeges jelenség, de a tendencia talán mégsem ez, főképp ha e problémákkal szembenézünk és nem „kenjük el” őket.

Mint ahogy gazdasági problémáink egészét sem. A bajok megoldása nem a több, s nagyobb „szigorúság”, mint sokan szeretnék akár a fasiszta, akár a két háború közti kormánypárti, akár a dogmatikus recept szerint, hanem a még több szabadság, a kritika, demokratizmus, mégpedig a szakszerűség társadalmi megkövetelésével és kontrolljával.

Mindez nemcsak politikai, hanem kulturális kérdés is. Mert a kultúra sorsát sem tekinthetjük reménytelennek. Némi optizmizmusra ad okot épp a tömegízlést kiszolgáló „iparosok” rossz lelkiismerete, sznobsága, belső igényessége, amely előbb-utóbb közvetítheti, népszerűsítheti az igazán újat, értékeset is. Filmzenénkben hovatovább természetes az elektronikus zene — az lesz a hang- versenyteremben is. A közvetítő lehet egy-egy Vangelisz, lehet a magyar Pege nagybőgője vagy Tomita szintetizátora is, ahogy hajdan a Keringőkirály Stra- usst élvezve, egy kis buzgalommal Schubertén, Brahmson át Richard Strauss- hoz is el lehetett jutni... Az egyéni vagy családi-baráti házimuzsikálásnak alighanem befellegzett (bár ha van idő és van igény — miért ne térhetne visz- sza?), de soha ennyi (ha akarjuk: jó) zenét nem hallgattak — ma kinek-kinek

22