Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai (esszé)

olcsó zenei tára lehet a legjobb előadók lemezeiből, nem is szólva az (igaz, harmadik műsorba száműzött) értékes rádióadásokról.

Egyáltalán, soha ennyire hozzáférhető még nem volt az emberiség egész kultúrája. A remekművek házhoz jönnek, nálunk még olcsón is. A színes reprodukálás ugyan sohasem igazán hű, mégis képet ad a képről, s aztán az albumból már ismert remekműveket sorra fölkereshetjük a világ nagy múzeumaiban. Ez az utazás egyik fontos motívuma. Nem jelentéktelen apróság a puszta tény, hogy minden magyar állampolgárnak joga van háromévenként a tőkés világba is elutaznia. Hiszen az utazás önmagában is páratlan emberi lehetőség : régen ritka nagy kaland vala — ma tapasztalatszerző, összehasonlító életszükséglet.

Nemcsak magyar ügy ez, hanem az égész világ reménysége, noha egyelőre csak a fejlettebb országok privilégiuma. Ám de vitathatatlan a többiek, a „harmadik világ” nagy fejlődése, előretörése, egészségesebbé válása, népszaporodása, iparosodása. Hogy az ezredfordulóra a fehér ember (hatalmi téren is?) végképp kisebbségben lesz? Baj ez? A Szovjetunióban — tudtommal — senkit sem izgat, hogy 2000-re odalesz az oroszok többsége — ezzel még nem vesznek el az orosz kultúra értékei és a szocializmus vívmányai. Még kevésbé maga az örök orosz nép.

A harmadik világ népeinek előretörése még kulturálisan is nagy ígéret: visszahozhatja a riépiséget a modern kultúrába. Ez máris folyik, a dzsessz általános hatalomátvétele e tekintetben is szinte modell, az a latin-amerikai irodalom (és korábban a mexikói festészet) is ...

De nem megbocsáthatatlan, óvatlan optimizmus mindez? Nem egyszerűen infantilizmus, szimplifikálás? Hiszen e században két világháború volt, a második óta is vagy másfél száz „kisebb” „helyi” és polgárháború. És a megsemmisítő táborok? És az atomfenyegetés?

Erre azt mondhatom: a fasizmus lelepleződött és 1945-ben végleg megsemmisült, s ez nem véletlen szerencséje az emberiségnek, hanem törvényszerű. Az mindenesetre igaz, hogy a szörnyűségeknek puszta emléke is optimizmusunk mérsékletére, óvatosságra, éberségre késztet, s annak tudatosítására, hogy noha van haladás, lassabb mint szeretnék és iszonyú visszaesések is adódnak. Ami a népirtást illeti, bármily szomorú történeti tény: korábban is megesett, csakhogy túlélők híján még beszámolók sem maradtak. Gondoljuk meg: a magyarság Julianus által föllelt jelentős része így tűnt el egyik évről a másikra a tatár tengerben, amely kis híján az új hazában is megsemmisített bennünket (ha Batu kán, hatalmi vetélkedés miatt haza nem indul?). Mindez, jól tudom, sovány vigasz és korántsem oszlathatja el az atomfenyegetés okozta aggályainkat, de reméljük, hogy ezt az őrültséget senki nem meri vállalni. Ami rajtunk is áll.

Olvasóm igazán nem mondhatja, hogy a máról szólva nem emeltem ki eléggé a politikai fontosságát — szemben a különféle humánus széplelkekkel vagy akár a (természet)tudomány művelőivel. Az emberiség végső problémáit tekintve (noha a politika kezében van) mégis a természettudománynak van kulcsszerepe. Aladdin csodalámpáját a tudomány készíti el, noha a politikus birtokolja. — Megdörzsölheti: pusztíthat vele és páratlanul gazdaggá is tehet. De ehhez kell a csodalámpa: az atomenergia. És a pusztítástól való — indokolt — félelem nem lehet oka, hogy hasznosításáról lemondjunk. Nálunk állampolgári fegyelem, sőt bizalom lévén, nem merült fel a paksi atomerőmű esetleges ve23