Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szokolay Zoltán: A fű majd újranő
• Könyvekről Szokolay Zoltán: A fű majd újranő Szokolay Zoltán második verseskötete, A fű majd újranő, két szempontból is megérdemli a versszeretők és versolvasók figyelmét. Egyrészt az első kötet verseinek vershelyzeteit, versmodelljeit, poétikai formakészletét tekintve a költői mű szerves folytatását érzékelhetjük ebben az új kötetében, másrészt a feltétlen fejlődés sajátos jegyeit is megtapasztalhatjuk alkotói érzékenységének, látásmódjának, tematikai gazdagodásának jellegzetességeiben. Az első kötethez viszonyítva az új kötetben megjelent verseinek hangulati erőtere és érzelmi színeződésének hatásmechanizmusa a költői tudatosság szintjén élményvilágának tágulását is eredményezi. Ez a tudatosság jellemzi a kötet megszerkesztését és a versek ciklusokba való rendezését is. Az igényes filoszköltő sajátosságait is tükröző verselrendezésével azt is felfedi a költő, hogy élményvilágának nemcsak valósághátterét tágította ki, hanem az élmények gondolati összefüggéseit is olyan tematikai csomópontokba képes rendezni, amelyekben felerősödik a költő árnyaló készsége, atmoszféra-teremtő ereje és humorba oldott fanyar életérzésének konvenciók nélkülisége is. A kötetének címét adó verse tanúskodik elsősorban arról, hogy a Fábián Zoltán emlékének áldozó költői alkotás nemcsak tág eszmei távlatokat képes átívelni szókészletének, poétikai eszköztárának valóban meghökkentő sajátosságaival, hanem az egész kötet mondanivalóját átszínező, összetartó mágneses erejének szétsugárzásával, s azzal, hogy egy-egy váratlan versszituációban olyan nyelvi lelemények is kulcsszerepet kapnak, amelyek mögött megbúvó gondolati háttér a szövegalakításnak belső titkos erejét is érzékeltetni tudja. Még a nyelvtani indítékú költői motívumsor is képes az elemi élményként átélt tragikus történések magas hőfokú lírai meditációként való érzékeltetésére: „Jelző, jelzett szó, jelzős szerkezet / szabályszerűen szám szélére csúszik / s kimondom végre: hirtelen halál... / késő-e már, hogy titkom így kiadtam, / s hogy hallom szárnyak rebbenéseit? / Hív angyalok vigyázzák lépteid, / ha önzetlenkedsz másutt, más alakban, / mert őrzik ők, embernél gondosabban / lelkünk önkéntes napszámosait" (A fű majd újranő). Szokolaynak a külső és belső világ összhangjának megtalálására koncentrált költői érzékenysége s gondolati és érzelmi feszültségekkel és ellentmondásokkal terhes intellektualizmusa a Hangyahadgyakorlat című ciklusának valóban érett verseiben tárul fel előttünk. Az is sokatmondó, esetlegességében is tudatossá fokozódó költői feladatvállalás, hogy kikre figyelmez egy-egy költeményében. Nem véletlen az sem, hogy őszinte indulati töltésekkel is árnyalt verseiben Kányádi Sándor, Kormos István, Hajnóczy Péter alkotó művészete ihlette meg Szokolay Zoltánt. Költői pályájának útját vigyázok számára az is elhatároló értékű, hogy A fehér mancs című vers elé mottószerűen ezt írja: Válasz A képzelt idő című versre Tandori Dezsőnek. Az alkotó tehetségek önvédelmének szellemi erőfeszítéséről árulkodnak azok a versrészletek, amelyekben például Kányádi verseinek belső ritmusát is jól érzékeltető modorban a tömör líraiság ereje és szépsége állítja meg a versolvasókat (Senkiföldjén). A Kormos István emlékét idéző Találkozás és 1985. október című költeményének megejtő szépségű líraisága, a belső tudati tények viaskodását is tükröző nyelvi leleményei meg arról vallanak, hogy sokszor a pátosz nélküliség az említett alkotások vershelyzeteinek rendezett terében „a túlélő emlékezet” (Különnemüek) számára is az egyedül járható alkotó mód. A fiatalság csakazért is „nyelvelő buzgalma” is megszelídül, és az indulatok nélküliséget is hajazó, „pátosz nélkül, el92
