Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Budai Ferenc: Portré - Nagy Istvánról

Pályán kívül

Élsportolók. Gyakorta látjuk őket a televízióban, olvashatunk róluk az újságokban. A sikerből és a kudarcból egyaránt kijut nekik. Életük örökös edzésből, versenyzésből, utazásból áll. Vagy legalábbis addig, amíg tart a pályafutásuk. Hús-vér emberek ők, akiket általában csak eredményeikről vagy fényképükről ismerünk. Pedig a hétköznapok gondjai éppúgy elérik őket, mint bármelyikünket. Ezeket legyőzni néha még nehezebb, mint a rohanó másodperceket, a métereket, az ellenieleket.

Nagy István tizenegy évvel ezelőtt jegyezte el magát az atlétikával Hevesen. Nem sokkal később, 1977-ben már tagja volt a felnőtt válogatott keretnek. Az athéni Európa Bajnokságon, 1982-ben ötödik lett, majd még ebben az esztendőben, fedettpályán, Milánóban ezüstérmet szerzett. A következő fedettpályás EB, melyet Budapesten rendeztek meg, egy bronzot „hozott” a hevesi sprinternek.

A sportolók leginkább a sérüléstől félnek, hiszen az hosszú időre visszavetheti őket, sőt derékba is törheti karrierjüket. ö az 1984-es évet kényszer- pihenővel töltötte, műteni kellett a lábát, hetekig cinkcsizmát hordott. Akaraterejének köszönheti, hogy a tavalyi visszatérés méltó volt önmagához. A Budapest Nagydíjon duplázott, megnyerte a 100, 200 métert, s az Európa Kupa „B” döntőjében is a dobogó legfelső fokára állhatott.

Tíz év után változtatott egyesületet, Hevesről az Ü. Dózsába igazolt. Kutathatnánk, hogy mi miatt döntött így, de ehelyett inkább arra voltunk kíváncsiak, mi minden foglalkoztat manapság egy élsportolót, mennyire gondol a jövőre, s valóban fenékig tejfel-e egy nemzetközi szintű atléta élete?

Mindjárt a sűrűjében kezdtük.

— Mi leszel, ha ...

— Ha abbahagyom? Nincs kizárva, hogy előveszem a testnevelő tanári oklevelem, és kopogtatok valamelyik iskola igazgatójának ajtaján. Épp ezért nem ártana elvégezni a TF-et is. Lehet, hogy a közeljövőben belevágok.

— Nem fordult meg a fejedben, hogy maszek butikot vagy esetleg sörözőt nyiss?

Portré — Nagy Istvánról

— Nem tagadom, felmerült már bennem ez a lehetőség is, de ahhoz rengeteg pénz kell. Ha így döntenék, elsősorban a megélhetésünk miatt tenném. Tanárként 4—5 ezret kapnék, s bizony az kevés lenne életszínvonalunk fenntartásához. Pedig elhiheted, most sem szórjuk két kézzel a pénzt.

— Szerinted a közvélemény túloz a ti jövedelmetekkel kapcsolatban?

— Nézd, fehéren-feketén. Nálunk, atlétáknál a fizetés a kalóriapénzzel együtt kb. 10—12 ezer forint. Erre jön az, amit alkalmanként kereshetünk. A' pénzdíjas versenyeken 5—7—800 dollár ütheti a markunkat. Ilyen egy évben általában 5—6 van. Nekem tavaly csak három volt.

— Benneteket tehát profiként tarthatunk számon, akik teljes egészében a sportból élnek ...

— Ha jól emlékszem, Schmitt Páltól hallottam a következőket: az az amatőr, aki kedvtelésből kocog, síel, teniszezik. Aki ezt magas színvonalon űzi, az profi.

— Rendben. De mégis különbözik ez a fajta alapállás a nyugatitól vagy épp az amerikaitól.

— Igen, legalább két dologban. Az egyik, hogy ők sok tekintetben vernek minket, a másik, hogy lényegesen nagyobb gázsiért „lépnek fel". Mondok erre egy példát. Vegyük a 110 méteres gátfutónkat, Bakos Gyurit. Öt a világ- ranglista első tíz helyezettje között találjuk. Ha amerikai „kollégákkal” indul el egy versenyen, eleve kevesebb fellépti díjat kap, mint a tengerentúliak.

— Ez annyit jelent, hogy a piacon hátránnyal startolnak a magyar atléták, mégha ugyanolyan képességűek is?

— Valahogy így. A legfőbb baj, hogy nincs menedzserünk, jelenleg a szövetség végzi ezt a munkát. Szerintem az lenne a megoldás, ha egy kéz fogná össze és intézné a hazai legjobb atléták ügyeit. Kevésbé lennének akkor kiszolgáltatva a külföldi versenyeken.

— Más téma. Ügy tudom, hogy a hét hat napján edzetek. Ehhez kell tehát igazítani az összes programot.

— Valóban, ennek rendelünk alá minden mást. Komolytalanul, linkeskedve hosszabb távon képtelenség az élvonal90