Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Havas András: Egy sztár, emberközelből
— Nehéz volt-e megszokni a fővárost, voltak-e új barátaid? — Elég rosszul viseltem ezt a váltást, tulajdonképpen még gyerekként. Pesten a keresztanyámnál laktam, rajta kívül nem volt ismerősöm, és úgy „egyébként is” elveszett embernek éreztem magam. Többször felkerestem a munkaközvetítő irodát, míg aztán Debrecenben kötöttem ki; heti egy alkalommal az Aranybika Szállodában énekeltem. — Aztán vissza Pestre! Rájöttem, hogy a színpad az, ami nekem való, ott inkább odafigyelnek az emberre. És ezekben a nehéz időkben egyszer csak megkeresett Latabár Kálmán bácsi, és felajánlotta, hogy bevesz a csapatába. Jártuk az országot, turnéztunk. Barátok közé kerültem, s nekem tetszett is ez az új, másféle világ, ö csak egy tanáccsal látott el, amely pontosan így szólt: „Szeresd az embereket.. — Azóta is nagyon sokszor eszembe jut ez a rövidke intelem. Időközben beiratkoztam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz tanszakára, ahová körülbelül egy évig jártam. Az állandó utazgatások, fellépések miatt azonban abba kellett hagynom a tanulást. Vidékről rendszerint éjjel jöttünk meg, és reggel már az iskolában kellett volna lenni. Ez nem ment sokáig. Aztán következett az 1966-os táncdalfesztivál, és a Nem leszek a játékszered című dal... — Ekkortól már nyomon követhetőek pályád állomásai, hiszen te lettél az egyik legnépszerűbb énekes. Beszéljünk most inkább másról, pontosabban az egyes számok szövegéről. Ügy tudom, hogy te is írsz verseket a különböző dalokhoz... — Igen, ennek több oka is van. Egyrészt itthon már nemigen éri meg szöveget írni a hivatásosoknak, mert elég keveset lehet keresni vele. Másrészt nekem szórakozást jelent ez a fajta munka. Eddig körülbelül tíz dalszöveget írtam, s az új nagylemezemen (Szerelmeslevél indigóval) is hallható néhány közülük. Általában külföldi számokkal foglalkoztam, itt van például a nagy sikerű Házibuli című film zenéje, ami úgymond megihletett. Ezt a számot egyébként 18 éves unokahúgom kérésére írtam: Fáj, hogy nem vagy már gyerek ... ... én most már nem megyek veled, más fogja kezed, hát elengedlek — menj tovább. Túlélted mint más az első csalódást s az álmok hoznak majd vigasztalást... — Ha már itt tartunk, elmondanád véleményedet a mai tizenévesekről, tehát szerinted milyenek is ők? — Azt hiszem, unokaöcsém, unokahúgum révén jól ismerem őket. Ügy gondolom, kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint az előző generáció. Igaz, hogy többet tudnak, felvilágosultabbak, értelmesebbek, mint mi voltunk annak idején. Előbb lesznek felnőttek, de szerintem képtelenek feldolgozni azt a rengeteg élményt és információt, amit kapnak — elsősorban a tévé útján. Otthon ennek ellenére nem segítenek nekik ebben a gondjukban. Egyre nagyobb a szakadék a szülők és a gyerekek között, és ez minden bizonnyal nehezebbé teszi majd a beilleszkedésüket. Ezért persze a felnőttek tehetők elsősorban felelőssé, legalábbis nekem ez a véleményem. 85
