Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Havas András: Egy sztár, emberközelből
múlva is megnézni engem. Mert egy kis titok még megmaradt. De az őszinteség döntő. Ha valaki igazán figyel engem az Equus-ban, Rimbaud-ban, a többiben, az olyan dolgokat tud meg rólam, mint egy pszichológus. Kiadom magam, de annyira megtanultam a mesterséget, hogy azt a húsz százalékot visszafogjam. Nem azért, mert szégyellem magam, hanem azért, hogy a nézők legközelebb is ellátogassanak hozzám. Ezért is egy kissé utcalány-típusú a színész, mert nem mutat meg mindent, valamelyest bizonytalanságban tartja a kuncsaftot. Jóllehet, vannak, amiket nem kell, nem szabad kiadni, mert nem tartozik a világra. De nyolcvan százalék az garantált. — Milyen a viszonya a kritikához? — Nézze, a színház, finoman szólva, kátyúban van. Ügy, ahogy a kritika is. Csak erről nem szólnak. Amik megjelennek, azok nem kritikák. Utoljára Kosztolányitól olvastam jó elemzést. Pedig elvárnám most is. Végtére bejön egy „új szem”, aki talán filosz is, s mond nekem olyanokat, amitől kinyílok. Vágyók annyira profi — s a többi magyar színész is —, hogy a tanácsokat kamatoztatni tudnám. Mert kollégáim nagyszerűek. Sokfelé jártam külföldön, számtalan országban forgattam, ezért megalapozott a kijelentésem. Szóval a bírálat akkor érne valamit, ha segítene. Mondana három mondatot, hogy például: ide figyelj, Laci — de így! —, ne vakard az orrodat, mert az nem áll jól neked. De azért, amit te csinálsz, abban nagyon jó vagy, csak ezt meg ezt kellene elhagynod. Manapság viszont ilyeneket írnak: vigyorog, mereszti a szemét, stb. Ennyi a reagálás egy főszerepről. Na meg az, hogy a kritika rendkívül „pártos”. Vannak színházak, társulatok, melyeket nagyon nyomnak. Vígszínházi színésznek lenni ma átok. Valaha dicsőség volt... De én kivárom, amíg újra megtiszteltetés lesz, ha valaki itt dolgozhat. Ide szerződtem, itt is maradok. — Milyen kapcsolata van az idősebb és a fiatal kollégákkal? — Az idősekkel? Hát az félelmetes, hogy rengeteg olyan van, akikkel any- nyira szeretnék játszani, hogy majd megdöglök. Azt is nagyon hosszú lenne elregélni, hogy hányán, de hányán segítettek nekem. A fiatalok közül sokan járnak fel hozzám, vidéki kollégák is. Rettenetesen sajnálom őket, mert hihetetlenül sokat dolgoznak. De úgy, hogy az már káros... Beszélgetünk, s talán egy kicsit ők is rájönnek, hogy nem érdemes annyit taposni, egy-egy rendező kegyeit keresni. — „Heves megyei” kérdéssel kezdtük, fejezzük is be egy ilyennel: ha alkalom nyílik rá, találkozna-e a Hevesi Szemle olvasóival? — Ó, örömmel! Nem hazudok, a szemembe lehet nézni: nekem állattan — ezt a szót itt manikűrözzük ki — szóval nagyon fontos, hogy időnként elmenjek innen a fővárosból. Le kell mérnem, hogy hol tartok, az emberek mit gondolnak rólam. Mert másütt engem kizárólag a tévéből, a filmekből ismernek. S ez nem ugyanaz! S rettentően meglepődnek, amikor aztán találkozunk, s ténylegesen megtudják, milyen az a Gálff i László ... Sárhegyi István Egy sztár, emberközelből Egy óra Kovács Katival Találkozónk színhelye a Budapest Körszálló presszója. „Legutóbb” 1975- ben jártam — volna — itt. Akkor mint kiskorút nem engedtek be. .. Emlékszem, nagyon meleg nyár volt, az emberek pedig egy Kovács Kaíi-slágert dúdoltak úton-útfélen: a Rock and rollert. Azóta sok minden változott, együttesek, énekesek jöttek-mentek, dalok születtek és merültek feledésbe. Ám a Budapest Szálló még mindig kör alakú, Kovács Kati pedig ma is az ország legnépszerűbb énekesnője. i 83
