Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Havas András: Egy sztár, emberközelből

múlva is megnézni engem. Mert egy kis titok még megmaradt. De az őszin­teség döntő. Ha valaki igazán figyel en­gem az Equus-ban, Rimbaud-ban, a többiben, az olyan dolgokat tud meg rólam, mint egy pszichológus. Kiadom magam, de annyira megtanultam a mes­terséget, hogy azt a húsz százalékot visszafogjam. Nem azért, mert szégyel­lem magam, hanem azért, hogy a nézők legközelebb is ellátogassanak hozzám. Ezért is egy kissé utcalány-típusú a szí­nész, mert nem mutat meg mindent, valamelyest bizonytalanságban tartja a kuncsaftot. Jóllehet, vannak, amiket nem kell, nem szabad kiadni, mert nem tartozik a világra. De nyolcvan száza­lék az garantált. — Milyen a viszonya a kritikához? — Nézze, a színház, finoman szólva, kátyúban van. Ügy, ahogy a kritika is. Csak erről nem szólnak. Amik megje­lennek, azok nem kritikák. Utoljára Kosztolányitól olvastam jó elemzést. Pe­dig elvárnám most is. Végtére bejön egy „új szem”, aki talán filosz is, s mond nekem olyanokat, amitől kinyí­lok. Vágyók annyira profi — s a többi magyar színész is —, hogy a tanácsokat kamatoztatni tudnám. Mert kollégáim nagyszerűek. Sokfelé jártam külföldön, számtalan országban forgattam, ezért megalapozott a kijelentésem. Szóval a bírálat akkor érne valamit, ha segítene. Mondana három mondatot, hogy példá­ul: ide figyelj, Laci — de így! —, ne vakard az orrodat, mert az nem áll jól neked. De azért, amit te csinálsz, abban nagyon jó vagy, csak ezt meg ezt kellene elhagynod. Manapság vi­szont ilyeneket írnak: vigyorog, mereszti a szemét, stb. Ennyi a reagálás egy fő­szerepről. Na meg az, hogy a kritika rendkívül „pártos”. Vannak színházak, társulatok, melyeket nagyon nyomnak. Vígszínházi színésznek lenni ma átok. Valaha dicsőség volt... De én kivá­rom, amíg újra megtiszteltetés lesz, ha valaki itt dolgozhat. Ide szerződtem, itt is maradok. — Milyen kapcsolata van az idősebb és a fiatal kollégákkal? — Az idősekkel? Hát az félelmetes, hogy rengeteg olyan van, akikkel any- nyira szeretnék játszani, hogy majd megdöglök. Azt is nagyon hosszú lenne elregélni, hogy hányán, de hányán se­gítettek nekem. A fiatalok közül sokan járnak fel hozzám, vidéki kollégák is. Rettenetesen sajnálom őket, mert hihe­tetlenül sokat dolgoznak. De úgy, hogy az már káros... Beszélgetünk, s talán egy kicsit ők is rájönnek, hogy nem érdemes annyit taposni, egy-egy rende­ző kegyeit keresni. — „Heves megyei” kérdéssel kezdtük, fejezzük is be egy ilyennel: ha alkalom nyílik rá, találkozna-e a Hevesi Szemle olvasóival? — Ó, örömmel! Nem hazudok, a sze­membe lehet nézni: nekem állattan — ezt a szót itt manikűrözzük ki — szó­val nagyon fontos, hogy időnként el­menjek innen a fővárosból. Le kell mérnem, hogy hol tartok, az emberek mit gondolnak rólam. Mert másütt en­gem kizárólag a tévéből, a filmekből ismernek. S ez nem ugyanaz! S retten­tően meglepődnek, amikor aztán ta­lálkozunk, s ténylegesen megtudják, mi­lyen az a Gálff i László ... Sárhegyi István Egy sztár, emberközelből Egy óra Kovács Katival Találkozónk színhelye a Budapest Körszálló presszója. „Legutóbb” 1975- ben jártam — volna — itt. Akkor mint kiskorút nem engedtek be. .. Em­lékszem, nagyon meleg nyár volt, az emberek pedig egy Kovács Kaíi-slágert dúdoltak úton-útfélen: a Rock and rollert. Azóta sok minden változott, együt­tesek, énekesek jöttek-mentek, dalok születtek és merültek feledésbe. Ám a Budapest Szálló még mindig kör alakú, Kovács Kati pedig ma is az ország legnépszerűbb énekesnője. i 83

Next

/
Thumbnails
Contents