Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Négyszemközt Gálffi Lászlóval

a Hevesi Szemle vendége Aki nem adja fel önmagát A sors idáig úgy hozta, hogy folyó­iratunkban kizárólag már idősebb, év­tizedek óta a pályán lévő színészeket mutattunk be. Ez a „hagyomány” most részint megszakadt, hiszen egy ifjú mű­vészhez látogattunk el, részint viszont folytatódott, mert ez a fiatalember is az első vonalba tartozik. Ide emelik őt páratlan alakításai, melyek közül nem egy a határainkon túl is elismerést váltott ki. Lássuk hát, hogyan látja ön­magát, az életet, a szakmát a 33 eszten­dős Gálfíi László. — Egy személyes élménnyel kezde­ném ... A gyöngyösi monodráma fesz­tiválon ön Rimbaud naplótöredékéből összeállított darabbal aratott nagy si­kert. S interjúiban is folyton felbuk­kan a költő neve. Honnan ered ez a „vonzalom”? — Mint minden csoda ez is egyszerű. 16 éves voltam, amikor megkértek rá, hogy nőnapra szavaljak valamit. Baj­ban voltam, de egy költőbarátom fel­vetette, hogy mi lenne, ha Rimbaud-t mondanék. így adtam elő az Első es­témet. Furcsa volt az első éjszakáról beszélni idős asszonyoknak, de nagyon kedvesek voltak. Ezután bementem a könyvtárba, s kivettem a költő egyik kötetét. Pár óra alatt elolvastam. Majd másnap még egyet, harmadnap megint. Akkor találtam rá arra, amit Gyöngyö­sön is hallhatott a közönség, vagyis a Szív dobog a reverenda alatt című kis „gyöngyszemre”. Rögtön felfogtam, meg­értettem, főként azért, mivel valami­képpen kapcsolatban volt a magánéle­temmel is. — Hogyhogy? — Hát, mindenkinek van első szerel­me, akiben csalódik. Nekem akkor volt ilyen. Rettentően szerelmes voltam egy Éva nevű hölgybe, de rá kellett jönnöm, hogy... És erről szól az a mű is. Bor­zasztóan rám illett az egész, s ezt el is akartam mondani, mert egy színész szá­Négyszemközt Gálffi Lászlóval mára az a legfőbb, hogy önmagát ad­ja, önmagából adjon. Vagyis a játék. Ezért vagyok még mindig amatőr. So­kan így hívnak a kollégák közül is. — Milyen karaktereket formál meg legszívesebben? — Nem tudom. Egy biztos: nem va­gyok Marlon Brando, sem Belmondo. Ezzel tisztában vagyok. A kritikusok kevésbé. Én csak egyfajta szerepre pre- desztináltattam, illetve többre, de egy körbe tartozókra. Ez lenne a dolgom, de be akarják bizonyítani, hogy egy magyar színésznek mindent kell csinál­nia. Nem kell! Hogy valaki növesszen szakállt, hízzon meg stb., Amerikában ez megoldható, ahol esetleg egy évig a szerepre készülök. írt rólam egy hülye kritikus — ezt nyugodtan hagyja benne —, s arra célzott, hogy valamelyik filmben a Néró mit tudom én mennyit hízott, s hogy a hazai művészektől ezt nem lehet elvárni. Hogy a francba le­hetne, amikor egyik este 17 évest ját­szom, majd másnap öreg alkoholistát, azután meg királyt. Visszatérve a kér­désre ... Nem a kiegyensúlyozott embe­rek közé tartozom. Mármint az alakítá­sokban. A magánéletben igen. Nekem az érzékeny, intellektuális, végtelenül szenzibilis alkatok „fekszenek”. Ez az én szférám, s nem is akarok ebből ki­törni, bármit is állítsanak. Ha majdnem vesznek jegyet — erről még nincs szó —, akkor abbahagyom. — Négy éve azt nyilatkozta: a három leglényegesebb dolog a hit, bizalom és a türelem. Áll ez még ma is? — Hajaj! A bizalom döntő. Ha nem hiszek abban, hogy egy feladatot képes vagyok megoldani, ha a rendező nem bízik bennem, akkor megette a fe­ne. A hit ahhoz kell, hogy estéről es­tére fel tudjak menni a színpadra. Amikor hét órakor felgördül a függöny, az ember nem mindig érzi úgy, hogy valami fontosat csinál. De eltelik két- három perc, és megváltozik ez a kétke­désem, s már boldog, büszke vagyok, 81

Next

/
Thumbnails
Contents