Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Négyszemközt Gálffi Lászlóval
a Hevesi Szemle vendége Aki nem adja fel önmagát A sors idáig úgy hozta, hogy folyóiratunkban kizárólag már idősebb, évtizedek óta a pályán lévő színészeket mutattunk be. Ez a „hagyomány” most részint megszakadt, hiszen egy ifjú művészhez látogattunk el, részint viszont folytatódott, mert ez a fiatalember is az első vonalba tartozik. Ide emelik őt páratlan alakításai, melyek közül nem egy a határainkon túl is elismerést váltott ki. Lássuk hát, hogyan látja önmagát, az életet, a szakmát a 33 esztendős Gálfíi László. — Egy személyes élménnyel kezdeném ... A gyöngyösi monodráma fesztiválon ön Rimbaud naplótöredékéből összeállított darabbal aratott nagy sikert. S interjúiban is folyton felbukkan a költő neve. Honnan ered ez a „vonzalom”? — Mint minden csoda ez is egyszerű. 16 éves voltam, amikor megkértek rá, hogy nőnapra szavaljak valamit. Bajban voltam, de egy költőbarátom felvetette, hogy mi lenne, ha Rimbaud-t mondanék. így adtam elő az Első estémet. Furcsa volt az első éjszakáról beszélni idős asszonyoknak, de nagyon kedvesek voltak. Ezután bementem a könyvtárba, s kivettem a költő egyik kötetét. Pár óra alatt elolvastam. Majd másnap még egyet, harmadnap megint. Akkor találtam rá arra, amit Gyöngyösön is hallhatott a közönség, vagyis a Szív dobog a reverenda alatt című kis „gyöngyszemre”. Rögtön felfogtam, megértettem, főként azért, mivel valamiképpen kapcsolatban volt a magánéletemmel is. — Hogyhogy? — Hát, mindenkinek van első szerelme, akiben csalódik. Nekem akkor volt ilyen. Rettentően szerelmes voltam egy Éva nevű hölgybe, de rá kellett jönnöm, hogy... És erről szól az a mű is. Borzasztóan rám illett az egész, s ezt el is akartam mondani, mert egy színész száNégyszemközt Gálffi Lászlóval mára az a legfőbb, hogy önmagát adja, önmagából adjon. Vagyis a játék. Ezért vagyok még mindig amatőr. Sokan így hívnak a kollégák közül is. — Milyen karaktereket formál meg legszívesebben? — Nem tudom. Egy biztos: nem vagyok Marlon Brando, sem Belmondo. Ezzel tisztában vagyok. A kritikusok kevésbé. Én csak egyfajta szerepre pre- desztináltattam, illetve többre, de egy körbe tartozókra. Ez lenne a dolgom, de be akarják bizonyítani, hogy egy magyar színésznek mindent kell csinálnia. Nem kell! Hogy valaki növesszen szakállt, hízzon meg stb., Amerikában ez megoldható, ahol esetleg egy évig a szerepre készülök. írt rólam egy hülye kritikus — ezt nyugodtan hagyja benne —, s arra célzott, hogy valamelyik filmben a Néró mit tudom én mennyit hízott, s hogy a hazai művészektől ezt nem lehet elvárni. Hogy a francba lehetne, amikor egyik este 17 évest játszom, majd másnap öreg alkoholistát, azután meg királyt. Visszatérve a kérdésre ... Nem a kiegyensúlyozott emberek közé tartozom. Mármint az alakításokban. A magánéletben igen. Nekem az érzékeny, intellektuális, végtelenül szenzibilis alkatok „fekszenek”. Ez az én szférám, s nem is akarok ebből kitörni, bármit is állítsanak. Ha majdnem vesznek jegyet — erről még nincs szó —, akkor abbahagyom. — Négy éve azt nyilatkozta: a három leglényegesebb dolog a hit, bizalom és a türelem. Áll ez még ma is? — Hajaj! A bizalom döntő. Ha nem hiszek abban, hogy egy feladatot képes vagyok megoldani, ha a rendező nem bízik bennem, akkor megette a fene. A hit ahhoz kell, hogy estéről estére fel tudjak menni a színpadra. Amikor hét órakor felgördül a függöny, az ember nem mindig érzi úgy, hogy valami fontosat csinál. De eltelik két- három perc, és megváltozik ez a kétkedésem, s már boldog, büszke vagyok, 81
