Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán

nözte a dramatizálókat, hogy lehetőleg kevés, technikailag könnyen kivitelezhető helyszínre koncentrálják a cselekményt. Ez pedig természetesen azzal a következménnyel járt, hogy le kellett mondaniuk számos olyan epizód megjelenítéséről, amelyhez helyszínváltozásra lett volna szükség. Ez a követelmény csak egy esetben teljesíthető; ha realista színpadi környezet helyett stilizált, sokféle variációra képes játékteret képzelünk el. Ettől a döntéstől persze nemcsak a díszlet, hanem a játék stílusa is függ, sőt befolyásolja a darab dramaturgiai szerkezetét is, hiszen így már minden különösebb nehézség nélkül, a tér logikájának ellent nem mondva szabadon megjeleníthetők az álmok, látomások és emlékek. Első nekifutásként különböző, egymást metsző utak hálózatát képzeltem el a színpadon, jelezve az élet útjainak erdejét. De csakhamar rájöttem, hogy ez az idea megvalósítva ugyanolyan nehézkessé tenné a darab színpadi bonyolítását, mintha realista környezetet építenénk. S ekkor rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is az utak, hanem az utak választása a fontos az élet kereszthelyzeteiben. Ha viszont ez a fontos, akkor ehhez elegendő egyetlen keresztút ábrázolása is. Ám ha keresztút, akkor legyen már kereszt. Megközelítőleg ilyen logikát követő vázlatrajzok sorozatán át jutottam el az első ötlettől a végleges díszletelképzelésig. Ez egy hatalmas, az egész színpadot betöltő, felső részével a sáros földbe fúródó megdőlt kereszt lett. Lapja olyan széles volt, hogy rajta több ember kényelmesen mozoghatott egymás mellett, és így egyetlen utat is ábrázolt. A megdőlt kereszt szárai alatt folyosók képződtek, amelyek kiválóan alkalmazhatók voltak a különféle enteriőrök bemutatására. S végül a kereszt szárai közé zárt területek is felhasználhatóvá váltak külső vagy belső helyszínekhez. Ez a díszlet szabad kezet adott nekem, hogy tetszés szerint válogassak a regény epizódjai, között, sőt bizonyos esetekben önállóan inspirált a dramati- zálásban. így történt ez például a „kánai menyegző” esetében. A díszlethez tartozott még néhány kiegészítő elem; a megdőlt kereszt legmagasabb pontján egy almafa, amely fokozatosan elhullajtja gyümölcseit és levélzetét. Az almafával szemben, azon a ponton, ahol a kereszt a földbe fúródik, egy kút állt. Eredetileg azért került oda, mert a darabban többször is szükség van vízre. (Például amikor Dmitrij lemossa magáról a vért.) A „kánai menyegzőről” először azt gondoltam, hogy hiába tetszik annyira, mégsem tudom megcsinálni a színpadon, mert ehhez külön díszletet kellene építeni. Aztán felfigyeltem az evangéliumnak erre a részletére: ,,És elfogyván a bor, a Jézus anyja mondá néki: nincs boruk. Mondá néki Jézus: mi közöm nékem te hozzád, óh asszony? Nem jött még el az én órám. Mondd az ő anyja a szolgáknak: valamit mond néktek, megtegyétek. És monda nékik Jézus: töltsétek meg a vödröket vízzel. És megtöltők azokat színig. És mondá nékik: most merítsetek és vigyetek a násznagynak. És vittek.” És ekkor beugrott: ott a kút! Van honnan meríteni! Ügyis a csoda a legfontosabb eleme ennek a történetnek. Tehát nem is -kell hozzá más, az almafa pedig pont jó lesz bibliai környezetnek. Valószínű, hogy ha nincs kút, ez a jelenet sose kerül be a színdarabba.

Nem lehet véletlen, hogy az út képe volt az első, amely eszembe jutott, hiszen magáról a dramatizációról is így gondolkodom: magunkválasztotta út, hogy egy másik alkotás univerzumát bejárjuk és róla képet kapjunk. Szükségük van-e a műveknek, hogy interpretáljuk őket? Nincs. De nekünk szükségünk van rá, hogy újból és újból birtokba vegyük őket.

(Vége)

78